Irodalmi Szemle, 1982

1982/5 - Böszörményi János: Hadak útján — hadak szolgálatában V.

Az 1879 júliusa és szeptembere között lezajlott, Bosznia és Hercegovina annektálását célzó osztrák hadjáratoknak is volt több mocsi résztvevője, akik az Albrecht —, a Vilmos főherceg, ill. a 12. és a 26. gyalogezredekben, valamint a 11. honvéd huszárezredben, vagy az 59. zászlóaljban szolgáltak. A népi emlékezet szerint Németh József és Takács András e hadjáratból hazatérve „pádon üldögélő hektikás” [tüdőbeteg) lett, míg Szakái Dánielről az a hír járta, hogy e hadjárat során kútba esett, s mire társai kimentették, elméje elborult. Amikor hazatért, a falu koldusa lett és a községi bikaistálló lett a szállása. Hiába „jöttenek parancsolatok ama dicsőségesen uralkodott örök emlékezetű Terézia alatt, hogy az oly igen becstelenítő koldulás kiirtassék” — írja Tessedik A parasztember Magyarországon c. tanulmányában. Majd így folytatja: „valóban megparancsoltatott, de annál gondatlanabbul követtetett”. Mocson sem volt ez másként, s e szerencsétlen hadfi a környék koldusbírája lett, aki az idegen, kóborló koldusokat hangos szitkozódással kergette ki botjával a faluból. E hadjárat áldozata lett ifj. Farkas János, a 11. honvéd-huszárezred közhuszára is, aki szabadságát töltötte idehaza, amikor végzett vele a hadjáratban szerzett kór.

A 19. sz. végéről és a századforduló idejéből fennmaradt néhány „obsit” (Abschied), azaz „végelbocsátó levél” tanúskodik arról, hogy a békés évtizedeknek mondott időszak is szedte áldozatait a falu fiataljai köréből. Az egyik ilyen díszes kiállítású okmányban az áll, hogy „Papp József, aki 1863-ban született és a 26. gyalogezredben 10 évig és 5 hónapig, az m. k. 14. honvéd gyalogezredben pedig 2 évig szolgált, végérvényesen el- bocsátatott a hadsereg kötelékéből.“ (A mocsi Pappok őse Pap István armalista, aki a kuruc időkben jelentős szolgálatokat tett a Fejedelemnek, ezért hosszú bujdosás után csak 1720-ban térhetett végérvényesen haza a faluba.)

Egyébként hasonló obsit (Mlssio honesta) járt 20 évi katonáskodás után valaha a római légió kiszolgált veteránjainak is. Csakhogy a rómaiak nemcsak a katona érdemeit sorolták fel ezekben az okmányokban, hanem földet is adtak a leszerelt harcosnak.

A 19. sz. végelbocsátó levelei már csak díszes külsejükkel emlékeztettek e régi hagyományra, hősiességről, jutalomról már nem esett szó bennük. Mégis — alig néhány év múlva — éppen ezzel a történelmi lomtárból kölcsönzött hamis jelszóval, a dicsőség és a hősiesség reményének megcsillogtatásával indították a háborúba a falu fiataljait, akik a kezdeti lelkesedésben felbuzdulva, vidáman énekelték a búcsúzáskor: „megállj, megállj, kutya Szerbia, nem lesz tied soha Bosznia!”

A FALU TÁRSADALMA AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ KITÖRÉSEKOR

Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a faluban 1896 lakos élt. A falu határa 3148 hold. A keresők száma 718, míg az eltartottaké 1179. A mezőgazdaságban dolgozók száma 310 (500 eltartottal), az ipar 236 (405 eltartottal), a közlekedés (hajósok, révészek) pedig 54 személyt foglalkoztat (119 eltartottal); a kereskedelemben dolgozó 21 kereső 18 főt tart el. A faluban 14 szolga, 25 cseléd és 49 napszámos él. A 10—100 hold közötti gazdaságok száma 82 (ebből csak a Bori, Szalai és a Pap, Egyeg családok bírnak már az egykori egész teleknek megfelelő kiterjedésű földterülettel), a 10 holdon aluli gazdaságok száma 28.

A mezőgazdaságban dolgozó családok nagyobb részét az egykori telkes jobbágyok képezték, akiket ekkor már „volt úrbéreseknek” vagy gyűjtőnevükön „gazdaközönségnek” hívnak. A volt házas és házatlan zsellérek a „zsellérközönség” néven ismert csoportba tartoznak. A két paraszti rétegre még ekkor is érvényes Berzeviczy Gergelynek az a mondása, hogy „a parasztok két osztálya, a jobbágyi és a zsellér, tulajdonságaik tekintetében különböznek egymástól”. E két paraszti réteg közötti különbséget már nem az engedelmességre való hajlandóság mértéke adja, hanem sokkal inkább a vagyoni állapot szerinti rangsorolás. E két paraszti réteg elkülönülését, majd szembenállását a szociális ellentétek háború okozta elmélyülése csak fokozta.

Aránylag sok (236) volt a faluban az iparban dolgozó kézműves, hajós, de már a nagyüzemi ipari munkás is (pl. kádárok, akik a füzitői olajfinomítóban, kőfaragók, akik a piszkei, süttői kőbányákban, szakmunkások, akik a komáromi dohánygyárban, majd a háború évei alatt az e gyárból létesített lőszergyárban dolgoztak); a Duna jobbparti ipartelepein dolgozó szervezett munkásokról van sző. Jelentős mun