Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Emlék és történelem

Alabón Ferenc

EMLÉK ÉS TÖRTÉNELEM

(Dávid Teréz: Mesélő nemzedék)

Az emlékező irodalom egyfajta népszerűsége korántsem új jelenség. Egy ember életének körülményei és eseményei, illetve az arról készült írásos feljegyzések — éppúgy, mint a történelem a maga esemény-forgatagával s a hiteles adatok közvetlen vagy stilizált feldolgozásai — dokumentum értékűek, és a nem tisztán beletrisztikus olvasmányirodalom válfajainak létjogosulságát bizonyítják. A „dokumentumosság” egy korszakon át, vagy egy művön belül is mint módszer, eljárás és irodalmi forma az alkotó képzeletét ösztönzi, segíti és gazdagítja, frissítő hatása a prózában nyilvánvaló, annak forma- és funkciókeresésében serkentően perspektivikus. Árnyalja ezt az a vélemény, amely más alkotói eljárásokat üdvözítőbbnek tart, s például az elbeszélésben és mesében jobban bízik, mint az oknyomozó, dokumentáló események és a történelem felvonultatásában, mert a mese általában hitelesebben számol be a lelkiállapotról, mint a szorgosan gyűjtött adatok és tények sora. A Mesélő nemzedék e két jellemző álláspont ős írói módszer mindegyikéből merít, vegyíti azt. A szerző szinte okmányszerűen bizonyítja ihlete valódiságát, hely és idő pontos megjelölésével fennmaradt levelekre, cím szerint megjelölt forrásmunkára hivatkozik, sőt alkalomadtán idéz is hőse elbeszéléseiből. Az írói képzelet az így felhozott anyagnak azonban mélyebb értelmét próbálja keresni és segítségével teremtőerejének, világnézetének, mondanivalójának lényegét segíti kibontakoztatni. Számára a kitalált történetnél valóságosabbnak bizonyul az élet, hétköznapias és sokszor tragikus színeivel csak ezt az életet fogadja el realitásnak. Másrészt Dávid Teréz alkotói fantáziáját nem hagyja megkötni az adatok és puszta dokumentumok által, mert „mesélése” már régen kialakított érzéseit és gondolatait is közvetíti, adja tovább az olvasónak. Nem mond le az alkotói öntörvényű világról, hogy közelebb kerüljön a mindennaphoz és ezzel nem mond le a tulajdonképpeni művészeti szféráról sem, bár inkább metszeteket és részeket hoz létre, mintsem egész világot teremt.

A kötet különböző terjedelmű és színvonalú írásai emlékezések; az író mesélő, elbeszélő és személyes élményközlő szerepet vállal. A témául választott háborúellenesség, zsidóüldöztetés és humanizmus egyben az elbeszélések életanyagát, valóságanyagát is jelentik. A két fő részre tagolódó kötet (Málcsi, Aranka) egyes részeit a téma kapcsolja össze, ami determináns tényezője a szerző világnézeti, érzelmi magatartásának és az egész kötet jellegét meghatározza.

Az írói véleménynyilvánítás az egyes elbeszélésekben mindig felszínre kerül. Az én-forma alkalmazása során az író az események átélőjeként lép fel, akinek az elbeszélt történetben része van. Ezért a Miért nem lett belőlem jó házból való úrilány?, az Egy lány rossz útra tér és az Egy nap, amikor nem történt semmi című írások az első személyes dokumentatív műfajokkal (memoár, önvallomás, napló...) tartanak szoros kapcsolatot. Minthogy ez a forma csak a személyesen átéltek megjelenítését engedi