Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Veres János: Zöld hegy fölött aranykorong

feketéztek, jobbra Abody Béla cigarettázott s vitte a szót főiskolás-forma ifjak gyűrűjében.

Szombathy Viktor irányításával ismerkedtem meg tüzetesen a pesti belváros sok keskeny utcájával, a Margitszigettel, Budán a Krisztinavárossal, főképpen a várnegyed minden nevezetességével, a homályos dufartokban megbúvó gótikus ülőfülkéket is beleértve. Sétáink közben nemegyszer előveszi kis noteszát, ráeszmélve, hogy ezt-amazt el kell intéznie valamelyik útbaeső épületben; ilyenkor karon ragad, s engem is betuszkol a kapun. így keveredtem be — hogy csak egyet mondjak — a Nyelvtudományi Intézet hűs folyosójára, s onnan még beljebb, Ladó János szobájába, akitől egy igen ritka női utónévről kért felvilágosítást. Ha véletlenül kiszalad a számon, hogy jó lenne estére színházjegyet szerezni, meggyorsítja lépéseinek amúgy sem lassú ritmusát, s lihegve szedhetem a lábam, hogy a forgatagban a sarkában maradjak. Megesik, hogy csúcs- forgalom idején féllábon állva, lélegzethez is alig jutva gyömöszkölődünk a villamosban, metrókocsiban, ámde ő laposra szuszakoltan is higgadtan, cukrászdái hangnemben folytatja várostörténeti kiselőadását. Amiként akkor sem idegeskedett, mikor a Kiskörúton az ajtó becsukhatatlanságáig zsúfolt villamoson mintegy a lépcsőre szorulva légtor- nászkcdtunk, s bennem az ütő is megállt a félelemtől.

Lehetetlen hamarjában számbavenni, ki mindenkivel köthettem bensőséges barátságot Szombathy Viktor révén. Vannak szálak, amelyek messziről visszafelé gombolyítva te- kerődnek a kezéig. Bige József, a népi fúvóshangszerek jeles művésze például a Viktor bácsi unszolására rándult el Rimaszombatba, hogy velem összejőve, famulusi segédletemel kiderítse a múzeum két töröksípjának hiteles eredetét. Bige — szakmai körökben s a városban egyképp nagy visszhangot keltve — kimutatta, hogy a sípok valódi kuruc tárogatók, vagyis párjukat ritkító történelmi ereklyék. Jóska közvetítésével közelest Sellel Zoltán előadóművész, s rajta keresztül Dévai Nagy Kamilla dalénekesnő is utat lelt a Tompa Mihály Klub pódiuméhoz. Nem a véletlen műve volt, hogy 1977 őszén Foton, a Fáy—Vörösmarty Társaság bábáskodásával rendezett szerzői estemen az említettek mind jelen voltak, méghozzá a műsor szereplőiként. A bársonnyal bevont asztalnál Szombathy Viktor mellett ültem. Ű mutatott be a közönségnek, olymódon fűzve a gondolatokat, hogy egyúttal a gömöri dombokat is becsempészte a terembe.

Pár éve, nyár derekán, a feleségemmel és fiammal oly időben portyáztunk a Dunántúlon, mikor a Szombathy-házaspár éppen a csobánkai „birtokon” tartózkodott. Szíves invitálásukra úgy igazítottuk a dolgainkat, hogy elmehessünk hozzájuk oda, megszemlélni kertjüket és víkendházukat.

Miután a takaros házikóban Györgyi asszony éhünket és szomjunkat „kívánatos ízekkel” lecsillapította, meg a nap is leáldozott, villanyt gyújtottunk a dereski, mellétei korsókkal és tányérokkal díszített szobában, s Viktor bácsi vette át nejétől a karmesteri pálcát. S ugyan mi más lehetett volna a téma ismét, ha nem a valahai rimaszombati és komáromi vidám históriák? Rég kacagtunk annyit együltünkben, mint akkor Cso- bánkán. Reggelig sem fogyott volna ki a szóból, az egyik történet másikat fiadzott. Búcsúzkodás előtt egy darabig még a teraszon álldogáltunk az esti csöndben. A bokrok közt, a kert végében szentjánosbogarak fénypettyei világítottak. Örvendve néztük a piciny lámpácskák mozgását, mert idehaza hosszú évek óta nem láttunk jánosbogarat.

NEMRÉG EGY MÁTRAI RIPORTJÁBAN azt írta, hogy a Kékestető és a Saskő között járkálva behunyt szemmel sorolta föl, mit mutat az irdatlan messzeségben Gömör és Nógrád. Lelki szemével látta, hol hullámzik s szökken az égnek a Medves, az ajnácskői hegysor, a Ragács, a Pogányvár, s még távolabb merre van Tiszolc, Murány és a zólyomi Polyána.

Panelházunkból most én is látom hunyt szemmel azokat a falvakat, amelyek barátságunk jó másfél évtizede alatt cserkészéseink állomásai voltak. Rapszodikusan pereg az emlékezés filmje, akárha egy szeszélyes vágó illesztette volna össze a találomra kinyirkált szalagrészeket... Radnóton a seregnyi Pósa nénik egyike hétlakatos ládát nyit ki, elénk simítja a falu féltve őrzött kincsét, Lipőt császár oklevelét, mellyel az uralkodó az egész községnek nemességet adományozott a törökverésben szerzett érdemekért. Lakodalom van épp a faluban, már összeeskették az ifjú párt, az utcán sűrűn fényeskednek a felpántlikázott autók. Alkalmi hírnökök jönnek s kérlelnek bennünket: legalább egy órácskára menjünk be a lakodalmas házba, most tálalják a finom étkeket. Szabódunk erősen, zilált külsőnkre, poros turistaöltö'Zékünkre hivatkozunk. Végül maga