Irodalmi Szemle, 1982

1982/1 - Duba Gyula: Örvénylő idő V. (regényrészlet]

kölypálinkáért elvállalta, hogy megcsinálja a csizmákat meggypiros bokszbőrből, és befesti feketére; gyönyörű csizmák lesznek, csak kissé tompa fényűek, mert a festett bőr nem olyan csillogó, mint az eredeti. Valóban, a kopott festék és penészfoltok alól tompán elővöröslött a bőr eredeti meggyszíne. Nem tudta levenni tekintetét az elhordott, összeszáradt csizmáról, és régi sarak nyomát látta meg a talpukon. Először nehezen járt bennük, feltörték a bokáját. Aztán megszokta őket, megszerette, és büszke volt rájuk. Indulata mély nyugtalansággá és szorongássá változott, s már ismét azt a furcsa, fájdalmas szomorúságot érezte, melyet mindig érzett, amikor eszébe jutottak az elmúlt évek, és céltalannak látta az elkövetkezőket. Kegyetlen, önironikus tettvágy fogta el. Kárörömet érzett magával szemben, komikus buzgóság öntötte el, hogy nevetségessé tegye magát azzal, hogy visszahozza az elmúlt időt, s annak a tükrében kinevesse önmagát. Hogy mulasson magán, cinikusan kigúnyolja régi énjét, bosszúból, amiért tehetetlen, habozó és nem céltudatos. Zsákutcából zsákutcába sodorják a véletlenek és a körülmények. Buzgón nekilátott, kitisztította a csizmákat. A penészfoltokat eltüntette. A csizmák már tompán csillogtak, de ráncosak és kopottak maradtak. Az első- házban öltözött. Felvette régi szürke ruháját, keskeny fazonú, háromgombos kabátját, a bricsesznadrágot, keskeny gallérú, fehér gyolcsinget, vastag szürke zoknit, s amikor a csizmát is felhúzta, fejébe nyomta széles szalagos, szürke kalapját. A nagy tükörben nézegette magát. Tíz évvel azelőtti öinmagát látta benne. Gúnyosan, fejét csóválva nézte a piros arcú, darabos fiatalembert. Mint apja a régi fényképeken, csak a szalag nincs a mellén, és a nádpálca hiányzik a kezéből. Öregmamának igaza van, ez a gazdalegény Peszeki Ilona méltó élettársa lenne, úgy kell mindkettőjüknek... Hát... ezzel a botlábú paraszttal tenni kell valamit, legjobb lenne eltemetni a csizmás, múzeumi őslényt. Nyugtalanul járkált a hűvös elsőházban a tükör előtt. Csizmái szárazon csikorogtak, érezte, hogy vállban szűk a kabátja. A kárörvendő öngúny ördöge és valami elveszejtő jókedv nem hagyta nyugton; el kell temetnem az őslényt, bizonygatta magának, míg ő él, nem leszek biztonságban. Szembenézek a fickóval, és kikészítem... Mintha minden a legnagyobb rendben lenne, visszament a szüleihez. Anyja mosolygott; egész jól nézel ki, mondta halkan, elmehetsz lánynézőbe!

Nagybene nem mosolygott, talán megérezte, hogy a komolytalan játéknak fájó értelme van. Vagy őt is szomorúság fogta el az elmúló és feledésbe merülő múlt miatt, amely a jelen tükrében máris nevetségesnek mutatkozik? A gazda megérezte, hogy a halálhoz hasonlatos, könyörtelen elmúlás szelleme jár közöttük, és kérlelhetetlenül szembesíti őket a múló idővel, melyben minden idegenné válik, ami volt. Bármit gondolt is a gazda, nem mosolygott. Tekintete szórakozott volt, mintha befelé nézne és látná önmagát.

— Gyalogj menj! — ismételte parancsolóan öregmama. Erősnek és elégedettnek látszott, nagyon nyugodtnak. — Nagybene András unokája vagy! Van zsebkendőd? Tegyél a zsebedbe fehér zsebkendőt! Ne felejts el kopogni az ajtón, és várd meg, míg válaszolnak. Hallod te... aztán okosan beszélj! El ne mondd, hogy templomba nem jársz! Ha bemutatkozol, mindjárt mondd el, hogy a Nagybene András unokája vagy Füzesnyékről. Várnak, Maris már beszélt rólad . ..

Magával vitte a hajlok kulcsát. Dűlőutakon ment a kertek alatt, nagy kerülővel a szőlőbe tartott. Senkivel nem akart találkozni. Nyár végére elfogynak a borok, de nekik még volt valami egy kétakós hordó alján, bár alig érte el a lopót. Szítt belőle egy kancsóval. Tejfelhez hasonló fehér foltok úszkáltak a piros bor felszínén. A hordó alján megfölösödött a bor. Kihúzta inge derekát, és a bort átszűrte a fehér vásznon egy másik kancsóba. Cudar savanyú ital, arca eltorzult tőle, s a torka összeszorult, de itta, nagy kortyokkal nyelve, mert tudta, hogy jókedve lesz tőle. Néhány pohár után melege lesz a hűvös hajlókban, kellemes nyomást érez a halántékán, és szép, hullámokban ömlő gondolatok jönnek feléje, hogy hatalmukba kerítsék, lefoglalják, és örömet szerezzenek neki. Ilyenkor elégedett, majdnem boldog volt. Ezért vigyázott erre a boldog állapotra. Azután már úgy ivott, hogy az érzések egyenletessé váljanak benne, a kellemes feszültség ne fokozódjék, de ne is csökkenjen. Sem józan, sem részeg nem akart lenni, csak jókedvű és elégedett. Most különösen felszabadult akart lenni, hogy méltón és véglegesen eltemesse a nevetségesen gyámoltalan, idejétmúlt, csizmás parasztlegényt.

Kiült a hajlok elé a szénára, úgy iszogatott. Szemben vele, a domboldalon vágott műúton bogárnyi autók másztak keletről nyugat felé, vagy nyugatról keletre. Sorra megnevezte a madarakat, melyeknek hangját hallotta a bokrokban és gyümölcsfákon. Aztán