Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Soóky László: Didergő táltoscsikók (versrészlet)

SOÖKY LÁSZLÓ

Didergő táltoscsikók

(részlet)

IV

Harmadnapon Bielokosztolszky uramat temettük.

Ott feküdt a koporsóban, véznán, boldogan. Nyakában oldhatatlan kötél, se hovatartozásának csudálatos jelképe. A koporsó mögött a temetési menet, Kódori úr, meg én, meg más senki, a gyászvitéz halkan fütyörészett a bakon.

Finta úr a kocsma sarkában zokogott, angolszövet kiskabátban, könnye a tüzes kályhára csörgött sisteregve. Kint nagy csapat varjak húztak, néma károgással, bent az asztal alatt az öreg Talapka hasalt konok nyugalommal, vallatta a vodkás üveget.

— Szevasz, mondta Bicskás, amint előlépett a sírjából, mostanában egyre vágyódom kifelé. Gondolhatod, megleltem a hontalanok földjét, itt van, itt mindenütt. Sokan vagyunk, és törvénytelen kevesen. Szemben, a gesztenyék alatt Baranyai úr, a kopor- sós ballagott levett sipkával.

— Megyek, mondta Bicskás, megyek.

Baranyai úr toporgott, egyengette a frissen hantolt sírt, sírt, végül kibuggyant belőle a zokogás:

— Féláron számítom meg a koporsót, uraim.

Valahol messzi fájdalom villant, fekete sugarak ragyogtak, és örökölhető érdemrendek. Vívtuk a sikertelen haláltudást: életben maradtunk mindany- nyian, néhányan.

— Hahó, kiabálta a Főíró a temetőkapun ülve, hahó fiatal barátom, mit szól ön az avantgarde-dilettan- tizmushoz, mint ködösítő szellemi tápláléktalanság- hoz? Ohó, jelzem, intézkedünk, te drága, drága királyi többes.

Fekete gesztenyék meredtek az égre, s a várva várt bagolyhuhogás egyre késett. Fázós báránykák lapultak a sírköveken, s megláttam a bikát, amelyen a- pám közeledett, egyre távolodva. Kézenfogta anyám koporsóját és csapongtak dideregve. Még a robbanás előtt bezárult megettük az olajzöld fenyők kapuja s én ott álltam az utca sarkán, számban virág, lila hajnalka. A hajnali utcán lüktető néptelenség.