Irodalmi Szemle, 1982

1982/3 - Duba Gyula: A költőesztéta Tőzsér Árpád (tanulmány)

bonyolult képiség „embertelen”, tárgyi drámaiságát, a magányosan szemlélődő l’élek Objektív tragédiáit fogják talányos keretbe. A motívumok sorrendje fordított: amíg a prózaszövegek időben és fogalmi közlékenységben fejlődnek, eszmei gazdagságban gyarapodnak és kiteljesednek, addig a versek rendje a „csúcsról”, a közeli múlt pozícióiból száll alá egyre mélyebbre időben és formaeszközökben, hátrafelé halad, mint a visszaforgatott film eseménysorozata, behátrál az idő mélyébe, míg eléri Gömörorszá- got s a lírai kamaszkort. A kötet az elméleti kérdéseket szintetizáló interjúval végződik, míg előtte a Reggeltől estig mozaikkép négysorosai zárják a verskoszorút a szenvtelen kérdéssel: „Ki rikoltott...”

Versvilága elemzésekor járható útnak tűnik fel, ha először esztétikai elveinek a lírával való kritikai — gyakorlati — szembesítését vizsgáljuk meg, röviden áttekintve Tőzsér majd két évtizedes műbírálói gyakorlatút. Ozsvald Árpád költészetét elemezve úgy találja, hogy „a költő sokszor fogalmilag s morálként tudatosítja kiszolgáltatottságát s ezzel feladja a köJtészef eszköeeit”. Mert a morál „erősen gyengíti annak (a versnek

— D. Gy.) esztétikai értékét”. Ozsvald líráját így magyarázza: a faluról jött szlovákiai magyar költőnek „a gépvilág embertelenségében” érzett egyedüllétét akarja kifejezni, s abból „kivezető utat” keres, mely azonban nem létezik. Ha mégis talál kiutat, „az csak a mű esztétikai értékeinek a rovására sikerül: a vers ismét szubjektumra és objektumra hasad.” Szerinte ez vagy a külső valóság versbeli motiválatlanságát vagy a szub- jektivista hiteltelenségét jelenti. S újabb verseiben Ozsvald szubjektivitása „bizonyos moralizáló hajlammal bővült”. Kettős kifogása tehát: veszélyben a vers egysége és a költő moralizál. Fentebb már láttuk, hogy a modern költészet didakticizmus és mora- lizálásellenességének a gyökerei Poe-ig nyúlnak vissza — ez a költészet hatni akar, de nem tanítani. Az élet drámaiságának a lényegét keresi, nem az eszméket. Ezért nem az élet célját fogalmazza meg, hanem elviselhetőségének az esélyét. De most fordítsuk figyelmünket Tőzsér másik jellemző poétikai követelményére: a vers egységére. Alapfeltétele ez annak, hogy a vers egyáltalán vers legyen. Gál Sándor korai költészete kapcsán így veti föl a vers egysége követelményének a lényegét: „... a szubjektum és objektum Gál Sándor verseiben sem tud úgy közeledni egymáshoz, hogy találkozásukból sosem volt élőlény, azaz vers legyen.” A szubjektum és az objektum versben való azonosulásának elégtelenségét először Forbáth esetében veti fel, később Ozsvaldnál is megállapítja, Gál Sándor pedig így fogalmazza meg ennek a szükséges egyezésnek a lényegét: „Egy kor valósága csak a kort tudomásul vevő egyén valóságával lehet teljes, s ez a teljesség: azonosság a különbözőségben, azaz annak a dialógusnak a feltétele, amely nélkül a költészet elképzelhetetlen.”

Egyetérthetünk vele, amíg a költő érzékelésének, valóságlátásának és tudatos törekvéseinek a harmóniájára utal, tehát arra, hogyan képes tisztázni magában a vershez és a valósághoz való viszonyát. Figyelemreméltó — és egyéni —, hogy ezt a szerencsés állapotot akkor érzi optimálisnak, amikor a költő a versben bizonyos személytelenségben van jelen: „Ez a személytelenség.. . távolról sem személynélküliség, hanem a személyiség külső jegyeinek (fogadkozások, gesztus, póz, pátosz stb.) hiányát jelenti.” Ilyen költői forma keretében születik az ún. tárgyvers, melynek ismérve és lényege: „nem a tárgyak viselkednek ember módra, hanem az ember veszi fel a tárgyak tulajdonságát: a „... dezantropomorfizáció”, melynek során „a tárgyiasult kép nemcsak rész- funkciója a művészi tervnek, a mondanivalónak... hanem magával a mondanivalóval azonos. S ez a mondanivaló a tárgyi világ mozgásában kifejeződő idő. (A mozgás itt tehát nem téveszthető össze Lukács natura naturansával. Nem szubjektív és objektív egymást közelítő mozgás ez, hanem az a filozófiai mozgás, amely az anyag fő létezési formája)”. Továbbá: „A tárgyak szerepe Gál Sándor verseinek egy részében is az időteremtés.” De a tárgyvers igénye öntörvényűén vonzza az előhívására alkalmas költői magatartást, a „személytelenségét”, amely eszményien objektív lírát eredményezhet (Tőzsér egyik példája erre Nemes Nagy Ágnes költészete). Mert „az objektív idő és tér viszonylatai között az ember maga is az objektív tér részeként hat. Ez az ember a rideg idő-tér világot azzal haladja meg, hogy a teret a múlt-jelen-jövő ritmusképletében érzékeli. Az objektív tér így személytelenül is antropomorfizálódik: esztétikai értéket nyer. S ez a személytelen esztétikum . .. érték és nóvum a Gál-versekben ...”

A személytelen líra és a tárgyvers fogalma és elmélete az Egyszemű éjszaka című antológia összeállítása során — s talán okán — kristályosodott ki szerzőnkben, s be