Irodalmi Szemle, 1982

1982/3 - Duba Gyula: A költőesztéta Tőzsér Árpád (tanulmány)

mint — ugyancsak — versei tükrözik.) Az esszéket és vallomásokat összeolvasva a versekkel — különösen a koraiakkal — olyan meggyőződésre jutunk, hogy a szerző egyértelműen és meghatározóan plebejus gondolkodó, életérzése a népvilágban gyökerezik és városéljnényének kőkeménységét a faluvilág drámai tüzei edzették. Népisége külön is megérdémel néhány mondatot. A közösségi yalóságérzés. értelmében nem paraszti erkölcsű népiség az övé, hanem attól sokkal individuálisabb. Faluvilágában és lelki tájain a parasztelődök között pásztorősö'k árnyai járnak, maga már kézműves-ivadék (apja mesterember, asztalos). A gyerekkori nyíló képzelet tarka mezőin betyárok és szegénylegények száguldnak keresztül-kasul, vidróckyk és sinkó pisták, majd a kamasz rengetegeiben csempészek és partizánok. Tehát a népi lázadás és egyéni törvénytevés cselekvő kezdeményezői, akik maguktól, igazságérzetüktől vagy sorsuk drámáitól késztetve lázadnak, a paraszttal ellentétben, akit lázltani kell, hogy a rend ellen forduljon. De még a megtapasztalt parasztéletnek sem a munkaerkölcse fogja meg, hanem a közösségi együttélés szigorú törvényeinek drámaisága, a birtoklás farkaserkölcsének végzetessége, tehát azok a tragédialehetőségek, amelyek már ösztönös és elemi befogadásukkal is egy későbbi dramaturgia elemei lehettek. így az erőszak mozgása a közösségben, és nem a paraszt-természetelvűséget szimbolizáló munka nyugvásra és békére intő kényszere. Fél az erőszaktól, s szervezete úgy gyűri le retteneteit, hogy maga is impulzív, robbanékony lesz. Viszonyulásban túlérzékeny, emberek között bizalmatlan, csak a természetben — egyedül lévén — nyugodt. („Én inkább otthon féltem, az utcán, emberek között. Az erdőben mindig megnyugodtam.”) Gömörországból gátlásos, kínzó önvizsgálat kényszerével megvert „fiók Byron” kerül Komáromba az iskolába, majd Pozsonyba az irodalomba. A kőfalak nyomasztják, az emberek bőszítik, „szobája” a természet marad, de érdekes módon csak tájélményei vannak. Nem vadász, sem halász, nincsenek szenvedélyei a természettel együttélve — legalábbis nem szól róluk —, mintha az erdő és mező, a hegyek és rengetegek csak kulisszái lennének a lehetőségnek, hogy önmaga lehessen, kiteljesedjék és megnyugodjék. Továbbra is a természetélmény élteti, de már tudattá válva benne, s ha találkozik vele, a természetnek tudat- formáló „örökkévalóságát”, tájélményét szerzi meg magának. Benne jár, érzékeli, de alig fogad el tőle valamit. Ez a gesztus lényegében különbözik a paraszt életforma értelmétől; míg a paraszt munkája által mintegy megtapasztalja és így megszerzi magának, legyűri a természetet, a pásztor nem így függ a természettől, benne él, de szabadabban, kötetlenebbül, nem harcol, hanem azonosul vele és így végtelen, nyugodt és elemi szabadságát és magábanvalóságát szerzi meg magának. A természet a parasztot fogva tartja, a pásztor-betyárt szabaddá teszi.

Ezek az összefüggések ma már az általánosítás és elvonatkoztatás szintjén élnek a költő tudatában. De nemcsak ezek. Az ősök révén plebejus, a táj és vidék valósága nemzetiségivé teszi, elülteti benne a nyelvi, történelmi és nemzeti fogékonyságot és érzékenységet. Népi értelemben Gömörország egységesen magyar és szlovák, a palóc népnév (Tőzsér a polovec — nomád szláv szóból eredezteti) a honfoglaláskori és a későbbi történelemre, a szoros szláv—magyar együttélésre utal. A gyerek lelke úgy ita- tódik át a kétnyelvű — és kultúrájú — világ különbözőségének és egységének érzelmi és értelmi jegyeivel, mint éltető nedvekkel a farostok; mesetudatában a szlovák hegyilegények a magyar betyárok testvérei. Ezeknek a lelki élményeknek a hatása és következménye lemérhetetlen, mert minőségjellegű, értékkarakterű. De az mindenképpen következik belőlük, hogy Tőzsér igazságérzetének vonala a nemzeti-népi együttélésmegélt valóságából ered.

A kétnyelvű népközösség nyelvi kultúrájának képzelőereje és igazságeszménye népdalokban és mesékben ölt formát. A betyármondák megejtik és emberségtartalommal töltik meg a lelket, a népdalok — melyek Tőzsér szerint a művészi interpretálások során hamissá válnak, csak a nép száján igazak —, a mérhetetlenül gazdag gömöri népdalkincs titokzatos — dallamban és nyelvi jelekben megvalósuló — szépség sejtelmével töltik el a világra bámuló kamaszt. így a népi élmények közösségi tapasztalatai erkölcsi jelleget, a népi kultúra költészeti kincse esztétikai értékszempontokat sugall a készülő költőnek. Az élmények első művészi megnyilvánulásai — melyeket már az esztéta is versnek fogad el — tájversek. A műfaj hagyományos, de a kezdő költő első* hangleütései tudatos esztétikai tájékozódást mutatnak: nem leíró versek ezek, hanem megépítettek, megjelenítők. Már korai versei sem tűrik az epikát, nem használják a rí