Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - Cselényi László: Kortársaink: Arany és Goethe (montázs)
s a Balladák, a Bolond Istók s a Nagyidai cigányok (lássuk uramisten, mire megyünk ketten?) költőjében egyre többen vélik fölfedezni a Flaubertek, Baudelairek, Dosztojevszkijek kortársát. 3/1 3/1/1 A Tassóról beszélgettünk, és arról, hogy miféle eszmét akart Goethe a művében szemléltetni — írja Eckermann . — Eszmét? — szólt Goethe —, magam sem tudom! Adva volt Tasso élete, adva volt saját életem, és ahogy e két különc alakot egyéni sajátságaikkal együtt egybevetettem, kialakult bennem Tasso képe, akivel prózai kontrasztként szembe állítottam Antoniót, akihez szintén megvoltak a modelljeim. Az udvari és szerelmi életviszoaylatok egyébként Weimarban és Ferraťában egyformák voltak, és ábrázolásomról joggal mondhatom: hús a húsomból, vér a véremből. 3/1/2 A Goethe-paradoxon további kulcsa, hogy az Olümposzinak született óriás egy végtelenül összebonyolódott s tányérnyalókat, nem Törvényadókat igénylő korba született. Igen, Goethe nagysága ebből magyarázható s egyben ezért kérdőjelezhető meg. A Faust poétája korfordulón élt (igaz, ki nem élt korfordulón: Homérosz is ősközösség és rabszolgaság, Dante is középkor és reneszánsz között élt) — de az is igaz, hogy a tizennyolc-tizenkilencedik század fordulója valami többet is jelent egyszerű korfordulónál. Ez az a forduló, amely után a költők Törvényadókból Tányérnyalókká züllenek. S nemcsak a költők persze. Az ipari társadalomban mindenki tányérnyalóvá kell, hogy váljon, láncszemmé a sorban, marhapásztorrá, széklábfaragóvá, mint Platon és Michelangelo Madách Tragédiájában. 3/1/3 Ha nem volna a Trilógie der Leidenschaft (A szenvedély trilógiája), és nem volnának Arany Öszikéi, az ember talán azt gondolná, hogy a lírát jobb fiatalokra bízni, akikben nemcsak Erosz beszél ritmikusabban, hanem a halál is rendszerint bátrabban szólal meg. De Goethe és Arany öregkori lírája valami más, a fiatalság által megközelíthetetlen emberi értéket jelent: a végső bölcsességet, ami végső rezignáció, és amire már egy másik világból hull ezüstös sugár. 3/1/4 A meghasonlott, az akadémikus és más szerepekbe belefáradt öreg költő hangja szólal meg az Űszikék strófáiban, s ez a hang nagyon hasonlít kortársainak s utódainak hangjához (egy újabb párhuzam: Arany ugyanúgy kortársa s túlélője utódjainak, a korán elhunyt Reviczkynek, Komjáthynak, mint Goethe a romantikusoknak). A kései Arany már nem a Toldi reneszánsz hősiességében hisz, nem is a reformkor és a szabadságharc eszméiben. Tudja, hogy a kor, amelyben élnie adatott, egyre inkább a szorongás kora. 3/2 3/2/1 A Gundolfok közös hibája, hogy körüljárják, mindenfelől megcsodálják Goethét, mint egy kész Himaláját, melytől az ember esetleg idegenkedhet, de nem kifogásolhatja, mert nincs értelme kifogásolni, a keletkezését — idézi Németh Ortegát. — Pedig az író nem hegy, hanem vállalkozás. Képességeivel szerepet teremt magának; követheti a sorsát, de meg is szökhet előle. Megszökhet, mert a sors nem hajlam s az embernek nem mindig van arra rendeltetése, amerre a hajlamai viszik. Goethe ilyen sorsszökevény volt. Legszebb képessége a költői volt. Arra született, hogy egy új világ hajnalának énekese legyen.
