Irodalmi Szemle, 1982

1982/3 - Cselényi László: Kortársaink: Arany és Goethe (montázs)

a középkor életét, egyszerű és érthető dolog; de az új kor oly bonyolódott, hogy belézavarodunk.

2/2/2

A legtöbb fanyalgó azon a mérhetetlen önbizalmon akad föl, amely a már ifjan Olümposzinak nevezett Goethe minden sorából s minden mozdulatából árad, amellett persze, hogy a költő ,polgár, mi több, nyárspolgár s udvaronc voltát hánytorgatja föl. „Ami a fiatal Goethében legnagyobb, kétségkívül önhite — írja Németh is. — A diákruhát kinövő Goethe nem annyira nagy mondanivalóval robban bele az irodalomba, mint inkább nagy Önbizalommal“. De hát nem ez az önbizalom-e minden jelentős műalkotás előföltétele, s vajon maga Németh László nem ezzel az önhittséggel szakit-e húszegynéhány éves korában1 a Nyugattal s ront neki az egész Magyar Parnasszusnak, Igaz, egy nemzedék nevében, de mégiscsak egyéni, önbizalom-táplálta ambíciókkal?

2/2/3

Sajátságos sorsunk, hogy míg szerencsésb nemzetek legrégibb történetöket, hová a história nem ér, költői maradványokban nyomozzák: nekünk, megfordítva, a história nyújt némi vezérfonalat régi költészetünkhöz. Krónikásaink minden józanságuk dacára sem tehetik, hogy át ne villantsák ottan-ottan a költői forrást, melyből gyakran merítenek. Vajha többször tegyék ezt! Vajha több figyelemre méltassák, mesés részleteiben is a hazai mondát!

2/2/4

Nemcsak magyar jelenség ez, természetesen, európai jelenség is. A modern Európa, a kiábrándult Európa most kezdődik világszerte, a múlt század közepén. S most kezdődik a modern világirodalom is. Negyvennyolc előtt Goethe és Schiller, Balzac és Stendhal, Byron és Dickens, Puskin és Hugo a század tipikus írói, negyvennyolc-negyvenkilenc után Baudelaire és Flaubert, Rimbaud és Verlaine, Nietzsche és Dosztojevszkij.

2/3

2/3/1

Az antik: józan, szerény és mérsékelt; a modern: egészen lélektelen és szédült. Az antik csak mint idealizált realitás jelenik meg... a romantikus, mint valószerűtlenség, amelynek a fantázia kölcsönzi csak a valóság látszatát. Az antik plasztikus, igaz és reális; a romantikus csalóka, mint egy bűvös lámpa képei, mint a prizma színképe, mint a légkör színei. Egy egészen különleges tárgy romantikus ábrázolásban Ugyanis különös, csodás színezetet kap, amikor éppen a színezet minden és semmi a tárgy.

2/3/2

Ha jobban utánanézünk, rájövünk, hogy Goethe nagyságát valójában már ifjabb kortársai, a romantikusok kikezdték. A romantikusok, akiknek nagyrészét — lévén, hogy a romantika egyik szimptóm'ája a betegség és a korai halál — a klasszikus és egészséges, aggastyán-kort megért weimari óriás túlélt, s legtöbbjüknek nemcsak elődje (gondoljunk a XVIII. század hetvenes éveiben megjelent, vadromantikus Götz-re vagy a Wertherre!), de utódja is volt, mi több, sikeres s lázadásukkal szembenálló kortársa-utódja. Csoda-e hát, ha a vérbeli romantikus s vérbeli forradalmár Petőfi nem szerette a klasszikus (hideg) és egészséges, ráadásul udvaronc és royalista Olümposzit?

2/3/3

Az a gazdag tartalom, amely ezt a versciklust (az Őszikéket) betölti, nagyon sokféle forrásból buzog elő. Itt van mindjárt az egyik legfőbb: a társadalommal való szakítás, az elbúvás, a megszabadultság érzése; ez nemcsak hajtóerő, hanem olykor közvetlen lírai tartalma és tárgya is ezeknek a verseknek. Külö-