Irodalmi Szemle, 1982

1982/3 - Cselényi László: Kortársaink: Arany és Goethe (montázs)

Arany utolsó korszaka nemcsak lezárása egy nagy életműnek — írja Sőtér István —, hanem egy új költői témakör felfedezése is — felfedezés, melynek következményei évtizedekkel később éreztetik hatásukat. Egy új korhoz, egy új életérzéshez kapcsolódik ez a líra; „városi“ költészet új hangjai foglaltatnak benne, a kapitalizmus magyar korszakának jelenségei tükröződnek témáiban, s Arany utolsó költeményei sok tekintetben a Nyugat-korszak „város-lírájának“ előzményeit képezik.

1/3/4

E párhuzamokban persze mindig Petőfi volt a romantikus lobogás és nyugtalanság képviselője s Arany a klasszikus kiegyensúlyozottságé. Igaz, méltatóit gyakran zavarta a „tragikus“ Arany, főként a balladák s az Űszikék, ám a Toldi mellett minden más Arany-mű másodlagosnak tetszett, Legalábbis gondolom, így volt, ezért hódíthatott tért s foglalhatta el jóelőre kijelölt helyét az irodalmi köztudatban a kép, mely szerint Arany az utolsó (s Petőfivel együtt a legnagyobb) magyar klasszikus.

1/3/3

1/4

1/4/1

Goethe a legnagyobb németek egyike, Goethe óriás, de óriás szobor. A jelen, mint bálványt állja körül, de a jövendő el fogja dönteni, mint minden bálványt. Amilyen egykedvűen nézett ő le dicsősége magasságáról az emberekre, oly egykedvűen néznek le majd az emberek dicsősége porbavegyült romjaira. Aki másokat nem szeretett, azt mások sem szerethetik, legföljebb bámulhatják. S jaj azon nagy embernek, kit csak bámulni lehet, de szeretni nem. A szeretet örök, mint az isten; a bámulat múlandó, mint a világ — írja Petőfi.

1/4/2

A százötven éve elhunyt Goethe, a világirodalom egyik legnagyobb óriása (s magának a világirodalom szónak és fogalomnak a föltaláló ja), nekünk magyaroknak (s általában Közép-Európa kis népeinek, főleg a szlávoknak!] sosem volt különös kegyeltje. Tán csodállak, ámde nem szeretlek, mondogatták a legtöbben, reá (is) vonatkoztatva Petőfinek a zordon Kárpátokról írt közismert sorait, s gyanítom, hogy averziónk a Faust költője iránt (legalábbis nekünk, magyaroknak) nagyrészt Petőfi szeszélyes Goethe-ellenes megnyilatkozásaiból táplálkozik.

1/4/3

Három századon keresztül zengett a magyar eposz, naiv és tudákos modorban,, anélkül, hogy akár a népies énekmondók látszó örökösei a XVI., akár a klasz- szikai tejet felhígító énekesek a XVII. és XVIII. század folytán, az egység, a műegész felől, nem mondom, világos tudattal, de csak ösztönszerű sejtéssel is bírtak volna — anélkül, hogy e három század hosszú folyama, mint csermely a követ, a költői elbeszélést kerekebbre görgette volna. S az egykorúak ízlése nem kívánt jobbat: eposz helyett elfogadta a históriát.

1/4/4

Az utóbbi évtizedek Arany-kutatói ezzel szemben egy másféle Arany Jánost próbálnak fölfedezni s elfogadtatni a magyar irodalomtörténetírtással és a köztudattal. Eszerint a Toldi s a balladák poétája nem az utolsó magyar klasszikus, hanem az első modern magyar költő. Cs. Szabó László jó húsz éve megjelent antológiája egyenesen ezt a címet viseli: „A magyar költészet Arany Jánostól napjainkig.“