Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - Duba Gyula: Szatírát!
Duba Gyula A szlovákiai íróknak a közelmúltban lezajlott 4. kongresszusán sok komoly szó esett a szatíráról és a humoros irodalomról. Főleg olyan értelemben, hogy több kellene belőle. Jelenleg kevés a szatirikus mű, a humoros bírálat, a nevetve és nevettetve szóló ítéletmondás. A szatíra iránti igény nem új keletű, állandóan érzi a társadalom és évek óta mind több közéleti fórumon megfogalmazódik. Nem indokolatlanul. A szatíra fokozott igénye egybeesik a társadalmi fejlődés és a konkrét előrelépés feltételeit megteremtő intézkedésekkel. Nézzük, hogyan! Közhelyszámba megy, hogy a humoros írás, a szatíra az ósdit, az elavultat bírálja, gúnyolja a formálisát és közhelyest, az irónia nehéz ütegeivel lövi a bürokrata és a kispolgár hadállásait, elgáncsolja az önzőt és lepuffantja a frázispufogtatót. Mondják, hogy a szatirikus szemlélet a haladás bajnokainak fegyvere, mert amit kinevetünk, annak erkölcsileg fölötte állunk és gúnyunkkal elvben megsemmisítjük. Mindez bizonyára igaz, de a valóság ennél is több. A humoros vélemény, a szatirikus ítélet az intellektus terméke, maga a műfaj az emberi tudat — és öntudat — bizonyítéka. A széppróza általában megfigyeléseit rögzíti, érzésekkel és tárgyi elemekkel dolgozik, a romantikus szemlélet, sőt az ízléses pátosz sem idegen számára, mert eleve az élet nagyságának és teljességének az elkötelezettje. A szatíra az ésszerűtlenre, az emberhez méltatlanra figyel, módszere logikai, szempontjai erkölcsiek és amellett bölcsek, mert bévül maradnak önnön határaikon. A humoros és szatirikus formakultúra és látásmód az irodalmi öntudatosulás és a társadalmi fejlettség magas szintjét jelzi, mert a humoros bírálat mindig önbírálat jellegű: saját magát szemrevételezi általa a társadalom. Azt pedig tudjuk, hogy az önbírálat önfegyelmet, céltudatosságot, magas szellemi színvonalat minősít és bizonyít. Jelzi, hogy az irodalom — a társadalom — tudja, mit tesz, s azt is: miért. A humoros bírálat nemcsak az állapotot tükrözi, hanem az eszmét is, a közösség morális érdekét. A szatíra iránti mai igény vonatkozásait vizsgálva látnunk kell, hogy a műfaj iránti érdeklődés egyértelmű, de megfogalmazása nem pontos, mert nem tartalmazza a humoros írói szemlélet műfaji kifejeződésének fejlődését és korszerű megnyilvánulásait. A scsedrini szatírát, a swifti iróniát mára részben a groteszk, az abszurd, a parodisztikus szemléletmód gazdagította, illetve váltotta fel. Mai irodalmunkban élnek ezek az elemek, ezért a szatíra abszolút hiányáról nem beszélhetünk. Van valami, de kevés. S ami van, az is feloldódik más jellegű prózai művekben, lírai vagy drámai szövegekben. A koncepciózusán szatirikus mű valóban kevés. Miért? A szatíra bírálat, s bár általános érvényű, adott helyzetben konkrétan is. értelmezhető. A bírálat pedig érdeket sért, mert személyt — csoportot — marasztal el, olyan jelenséget gúnyol, melyhez emberek szerepe tapad. Az elmarasztalt személy — csoport, érdek — nem szereti, ha kinevetik, nyugalmát megzavarják, biztonságát veszélyeztetik, ezért védekezik, visszaszól (vagy visszaüt), ezért — úgy tudjuk — bírálni kockázatos. S még azt is tudni véljük, hogy nemcsak az egyenes bírálat kockázatos, hanem a jóhiszemű, de félreérthető általános is. A kongresszus egyik küldöttje hosszan és okosan beszélt a humoros bírálat esélyeiről és közben olyan megfigyelését is elmondta, hogy SZATÍRÁT!
