Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - FIGYELŐ - Varga Erzsébet: Az ókor üzenete

ellene oly ékesszóló folyamatos panaszt nem emel, mint Homérosz, ebben a kezdettől végig háborúról szóló s a háború képeit alkotó kedvvel festő hőskölteményben. Indulatainkat tudomásul venni, kedvvel. felfedezni, érezni, még gyötrő mivoltukban is élvezni, de megzabolázásukat, s ha iszonyúak, odaveszésüket áhltani — ez az, amit Akhilleusz, amit az Iliász, amit Homérosz sugall.”

Ez az ókori üzenet ma is rendkívül időszerű. És kétségtelen, hogy a jövőben is időszerű lesz, mindaddig, míg csak ember él a földön. Mert a homéroszi eposzok annak ellenére — vagy éppen azáltal! —, hogy szervesen nőttek koruknak, ama „pillanatnak” talajából, magukban foglalják mindazt, ,,... ami van s ami jön s mi a múltban esett meg, / és mindazt, ami még ezután jő majd a világra.” A kor talajában — saját korának talajában — gyökerező igaz művészet, úgy látszik, minden korban időszerű marad. S Homérosz olyan értelemben is tagadhatatlanul aktuális, hogy az évezredek távolából meggyőző, cáfolhatatlan választ ad a ma emberét s a ma művészét is gyötrő kérdésekre. Az Irodalmi Szemle tavalyi ankétján felvetett kérdésekre — hogy hat-e az író-alkotó erkölcsi eszménye az általa létrehozott esztétikai értékekre s „Milyen összefüggés van etikai eszmény és művészi eredmény kö‘- zött?” —, úgy érzem, Homérosz adja a legnagyszerűbb választ a maga csodálatos életművével, amelyben „gyönyörködtetés és intelem egyanyagú és azonos eszköizű”. S mint Devecseri meggyőzően bizonyítja, a költő szolgálatot is téliesített művei megalkotásával: „Az erkölcsi egyensúlyra irányuló, parancsolóan jelentkező vágy ihlette Homéroszt a műre, mely az új erkölcs létrejötténél bábáskodott, ezt segítette.” Az új, emberibb erkölcsiséget Odüsszeusz személye képviseli a homéroszi teljességben: azé az Odüsszeuszé, aki „minden veszélyből, amelybe legtöbbször ő maga vagy ő maga is sodorta magát, józanul és szenvedélyesen, óvatosan és fürgén úgy menti ki önmagát, hogy közben »a kedves társakra* is gondol (...] A sorsát választó és vállaló emberhez, Akhilleuszhoz képest Odüsszeusz már az az ember — az első olyan ember! —, aki a sorsot nem pusztán vállalni, hanem fölmérni, megváltoztatni, alakítani is képes. S nemcsak a magáét.” Az a tény, hogy a mesei igazságszolgáltatást, a hazatérő férj bosszúját az Odüsz- szeia a való világban, a nagyon is valóságosnak megrajzolt Ithakában érvényesíti, nevelő erejű, s maga a hős, Odüsszeusz is neveli, tanítja az olvasót. S nem másra, mint — ismét Devecseri nagyon találó szavaival élve — „arra, hogy helyzetek s kérdések eszményi megoldását ne engedjük át a mesének, hiszen, íme, valóságos ember is így oldhatja meg őket, csak legyen — lehet! — olyan, mint Odüsszeusz. (...] Az Odüsszeia költője az egykori hallgatót és a mai olvasót inti és segíti intésével, mely kimondatlanul is így hangzik: »Légy Odüsszeusz!«

Ez az intelem a maga ideiében a kialakuló eszményt szolgálta, mely épp akkor mozdult tovább a mindenen győzelmes harcos alakjától a mindent megismerni és megtapasztalni óhajtó, tengerjáró és otthonépítő ezermester irányába.

Minden időkben pedig az eszmények örökös, emberi továbbalakulását szolgálja. Termékenyen kíváncsi, alkalmat megragadni, boldogságot előbűvölni tudó, a természetből a maga és embertársai számára »hasznot« csikaró, részvétre hajló, igazságra törekvő, »békét és bőséget« kivívó ember eszményét.”

Devecseri Gábor az Antik tanulmányokban (s nemcsak az Iliászról vagy az Odüsszeiáról szóló elmélkedéseiben) a szakavatott fordító megnyerő magabiztosságával közvetíti hozzánk az ókor humánus üzenetét. Minden egyes sora arról tanúskodik, hogy élvezettel, örömmel, áhítattal, szeretettel, alázattal nyúlt tárgyához, az antik világ kincseket érő hagyatékához. Ugyanakkor az egészséges, akár homéroszinak is nevezhető humor sem hiányzik írásaiból. Mikor például az Iliász és Odüsszeia szerzőjéről szólva megállapítja, hogy „A legrégibb életrajz legelső adata, amely szerint a költő édesapja, foglalkozását tekintve folyamisten volt, nem látszik megbízhatónak”, aligha nem mo- solyodik el az olvasó. Ám ezzel csupán azt akarom mondani, hogy Devecseri könyve nemcsak jól megalapozott — évtizedek áhítatos munkájával megalapozott —, gondolkodásra késztető tanulmányok gyűjteménye, hanem egyúttal élvezetes, szórakoztató olvasmány is; tehát bizonyára nem csupán a tárgyat ismerő irodalmároknak vagy klasszika-filológusoknak szerez majd örömet, hanem mindenkinek, akinek a kezébe kerül.

Varga Erzsébet

191