Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - LÁTÓHATÁR - Stanislav Šmatlák: Ifjúság, jelenkor, irodalom

ben született), akkor a mai fiatal szlovák prózairodalom személyiségi potenciálja olyan értékekkel hatványozódik, amelyek máris általános elismerést szereztek.

Igaz, ha itt rákérdezünk a fiatal prózának a jelenkorhoz mint döntő epikus témához való viszonyára, s e viszony eszmei-művészi mélységére és minőségére, akkor a dolgok ismét bonyolultakká válnak. Ugyanis némely elsőkötetes még mindig úgy véli, hogy az irodalomba vezető legbiztonságosabb út a szülői vagy a nagyszülői házban (rendszerint falun) eltöltött gyermekkor felidézésén keresztül visz, amiből időnként egészen kedves, érzelmileg ízléses, de mégiscsak szélcsendes idillikus képek születnek igazi prózai szöveg helyett. Máskor bizonyos fajta rekvizítumokra, kulisszákra redukálódik, egyszerűen a mai hétköznapok valamiféle reáliáira, a ma látszólag kaotikus hajszájára, gyors élettempójára, rohanására, de anélkül, hogy behatolna a mozgatőerők s az egyén és a társadalom életének belsejébe, hogy képet adjon az olvasónak róla.

Csakugyan nem akarom, hogy a jelenkor problémáját mint irodalmi témát szűkkeblűén és vulgarizálva értelmezzük, hogy leszűkítsük teszem azt a fabula zsurnallsztikai időszerűségére, vagy valamiféle szemmel látható „nemzedéki” vagy inkább „Ifjúsági nemzedéki” álláspontok hangsúlyozására. Mindenekelőtt arról van szó, hogy az epikus próza, de a többi irodalmi műnemek (tehát a líra és a dráma) se mellőzzék jelenlegi társadalmi fejlődésünk alapvető és meghatározó ellentmondását, hogy képesek legyenek ezt az ellentmondást mozgató tartalmi konfliktussá transzponálni, amely hűen tükrözné és ábrázolná az új és a régi között folyó küzdelmet; ez megvan társadalmunk minden nemzedéki rétegében és társadalmi gyakorlatunk valamennyi szférájában, s például annak a konfliktusnak a formáját ölti magára, amely fennáll a művészeti újítás és a rutinosság között, az átgondolt bátorság és a defenzív kényelmesség között, a rövidlátó egoizmus vagy szakbarbárság és a dolgokat, jelenségeket szélesebb összefüggésben látás képessége között, a szocialista társadalom fejlődése iránti személyes elkötelezettség és a társadalmi fejlődés iránt érzett személyes közönyösség között, egyszóval éppúgy érinti a ma emberének megismerésére irányuló tevékenységűn! et, m'nt a rna emberének érzelmi életét és az új értékek iránti érzékenységének formálódását, tehát egész szocialista etikáját. Úgy vélem, hogy éppen ez irányban lehet jogunk és kötelességünk többet várni fiatal irodalmunktól, mint amit ezídáig kaptunk tőle; egyenesen meg kell követelnünk, hogy jelenkorunknak mint témának az ilyen eszmeileg igényes, és tartalmilag jelentékeny megragadására való bizonyos fajta hajlamok (amire például szolgálhatnak többek között Jozef Puškáš vagy Anton Baláž legújabb könyvei) fokozatosan átminősüljenek fiatal irodalmunk egyik alapvető attribútumává, mely döntő le'iet eszmei-művészi minőségének és társadalmi hatékonyságának meghatározásában.

E tekintetben valóban fontos, hogy a fiatal irodalom vonatkozásában a már említett

— az olvasótól a szerzőhöz érkező — „visszajelzésnek” is meglegyen a szükséges minősége és hatása. Ebben az összefüggésben nem szándékozom elmélkedni az általános irodalmi műveltség eleddig nem elég kielégítően megvizsgált állapotáról, sem pedig fiatal nemzedékünk olvasói igényeiről, szokásairól vagy preferenciáiról. Csupán arra az ismert tényre szeretnék rámutatni, hogy e „visszajelzés” hatásának keretében már hosszabb ideje nincs kellő részarányban jelen a fiatal irodalomkritika, amely tulajdonképpen már szinte kellemetlenül hosszú ideje (mennyiségi vonatkozásban is) a leggyengébb láncszemnek számít fiatal nemzedékünk irodalmi működésében. Igaz, ez nem jelenti azt, hogy a fiatal szerzőknek nem szentelne kellő figyelmet a kritika; persze, a fiatal írók ezt a figyelmet a korban nálunk idősebb kritikusok részéről nemegyszer fenntartásokkal, sőt nyílt bizalmatlansággal fogadják, ami, véleményem szerint természetes is. Részletesebben érintettem ezt a kérdést a hetvenes évek fiatal szlovák költészetéről írott tanulmányomban (Romboid 1980, 12. sz.), így most csak azt jegyzem meg, hogy tudatában vagyunk (és ez például a Szlovákiai írók Szövetségének egyes szerveire is vonatkozik), mennyire sürgető feladat gondoskodni a fiatal irodalomkritikus nemzedék intenzívebb fejlődéséről. Kézenfekvő, hogy a fiatal kritikusnemzedék a legelhivatottabb rá, hogy tolmácsolja a szerző—mű—befogadó kommunikációs láncolatban az említett olvasói „visszajelzést”. Úgy vélem, bizonyos: ezidáig ki nem használt tartalékok a fiatal irodalmár nemzedék alkotó erejében e téren is vannak, csak rendszeresen föl kell tárni azokat.

A Smena Könyvkiadóban az utóbbi évek során kialakult egy szép, a résztvevők szá