Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - LÁTÓHATÁR - Stanislav Šmatlák: Ifjúság, jelenkor, irodalom

Először tehát vizsgáljuk meg, hogy az „ifjúság—jelenkor—irodalom” viszonylánoolat- ban mennyire van jelen szerzőként a fiatal nemzedék. Ez már önmagában is rendkívül terjedelmes fejezetnek tekinthető. Mindenféle túlzás nélkül állíthatjuk ugyanis, hogy a szlovák irodalom történetében talán sohasem jelenkezett egy évtized alatt annyi új szerző, mint az elmúlt tíz esztendőben. Amikor nemrégiben bibliográfiai anyagot készítettem a hetvenes évek fiatal szlovák költészetéről írandó tanulmányomhoz, kiderült, hogy a szóban forgó időszak fiatal szlovák költészetének teljes szerzői hátországát csakugyan az új nevek százainak kellene képviselniük, olyan neveknek, amelyek ez évtized folyamán az irodalmi folyóiratokban, gyűjteményekben vagy a Smena című napilap és a Nové slovo című hetilap „ifjúsági” irodalmi mellékleteiben publikált versek fölött megjelentek. Miután ezt a rendkívül gazdag és voltaképpen áttekinthetetlen névjegyzéket leszűkítettem azokra a szerzőkre, akik az eltelt évtizedben debütáltak, vagy esetleg további verskötetekkel jelentkeztek, még akkor is tisztes hosszúságú, több mint negyven szerzőt magában foglaló névsor állt rendelkezésemre, és több mint hetvenre rúgott az általuk megjelentetett verskötetek száma. Néhány rendkívüli esettől, az ún. megkésett első kötetesektől eltekintve, e mennyiségileg gazdag könyvtermés túlnyomó többségét olyan szerzők alkották, akik korukra nézve csakugyan fiatal szerzőknek számítanak (20—30 évesek). A mi viszonyainkhoz képest ez rendkívül magas szám, de egyszerűen csak addig dicsekedhettünk vele, míg észre nem vettük, hogy maga a valóság, melyet jelez, dialektikus ellentmondásokat tartogat, amelyek nemcsak a meny- nyiség és a minőség között állnak fenn, hanem a rövid távú, tehát „taktikai” szándékok és a hosszú távú, tehát „stratégiai” célok között, jelenkori szocialista irodalmunk egész fejlődési folyamatának céljai között.

Mint ismeretes, a hatvanas évek végének ideológiai destrukciója után, mely által a jobboldali tendenciák bizonyos mértékig irodalmi életünket is érintették, valóban szükségszerűnek bizonyult, hogy mennyiségi szempontból is megmutassuk szocialista irodalmunk fejlődési folytonosságát, ám mindenekelőtt az volt a legsürgetőbb és a legfontosabb, hogy megújítsuk és megerősítsük az irodalom szocialista eszmeiségét és jellegét. Irodalmunk szocialista pártosságának, eszmei egysége megerősítésének és általános megújhodásának e folyamatában kétségkívül fontos szerepet játszott a legfiatalabb írónemzedék is, amely a hetvenes években lépett az irodalmi színtérre, már azért is, hogy vezető egyéniségeit nem terhelte közvetlenül az előző évtized atmoszférája. Ezért ez a nemzedék indokoltan kapott elég nagy publikációs teret — s ebben a Smena Könyvkiadónak is elsődleges érdeme van. Ezt néhány példával is illusztrálhatjuk: a hetvenes évek közepén rendszeresen megjelentette a fiatal költők és prózaírók antológiáját és nagyvonalú szerkesztői elképzelések alapján létrehozta a Mladá tvorba (Oj Termés) sorozatot; de meg kell emlékeznünk arról a hozzáértő eszmei és művészi irányító munkáról is, melyben viszont Vojtech Mihálik nemzeti művész szerzett elévülhetetlen érdemeket, aki a Nové slovóban csaknem tíz éve vezeti a havonként jelentkező Z mladšej poézie (Induló költők) című rovatot. Ha a föntiekhez hozzászámítjuk, hogy a Slovenský spisovateľ könyvkiadó az eltelt tíz esztendő folyamán ugyancsak nagyvonalúan viseltetett az első kötetesek (főleg költők) iránt, akkor talán nyilvánvaló lesz, hogy a hetvenes években jelentkezett fiatal költők és prózaírók fejlődéséhez olyan kultúrpolitikai feltételek álltak rendelkezésre, amilyenekkel az előttük járó fiatal nemzedékek biztosan nem dicsekedhettek.

Ám fokozatosan egyre világosabbá vált, hogy az írói egyéniség formálásának folyamata sokkal bonyolultabb, jóval több belső ellentétet rejteget, s hogy ennek a folyamatnak az intenzitása nem mindig áll egyenes arányban a kedvező külső kulturális- társadalmi feltételekkel. A rövidség kedvéért alighanem leegyszerűsítem ezt a kérdést, ha azt mondom: ismét bebizonyosodott, hogy nem a gyors egymásutánban megjelenő kötetek száma teszi a fiatal szerzőt olyan költőegyéniséggé, aki nemcsak egész irodalmunk, hanem egész művészeti kultúránk fejlődése szempontjából értéket jelent, de mindenekelőtt, sőt feltétlenül a költői vallomás eszmei-tartalmi mélysége és súlya, egyesítve a mondandó művészileg meggyőző módszerbeli megformálásával. És éppen e kettős eszmei-művészi kritérium szempontjából maradt az elmúlt évtizedben jelentkezett szerzők igen sok kötete csupán kordokumentum, ugyanakkor a legtehetségesebb szerzők (mint amilyenek például Ondrej Čiliak, Daniel Hevier, Anna Ondrejková, Daniela Hivešová, esetleg mások) esetében is úgy tetszik, hogy még hosszú az út alkotói