Irodalmi Szemle, 1982
1982/2 - LÁTÓHATÁR - Karol Horák: A nyelvtanfolyam (elbeszélés)
nyárt, a bozótot, s már itt is a rét, a legelő, a tisztás, a ritkás erdőben alattunk megcsillannak az első házak fekete-fehér billentyűi, s aztán a város. A Város! Az egykori irtás helyén az erdő szájként húzódik szét, s a nyílásból sárkányfogakként merednek elő a panelházak: a fények már kialudtak, a kátránytakaró eltűnt — bizony, a nappali város nem olyan szelíd, mint az éjszakai, inkább várakozó, az alkalmas pillanatra vár, arra, hogy lecsaphasson — az ember pedig megmerevedik, lehunyja a szemét, el akar ugrani, ki akar törni a már-már lesújtó mancs elől. Állj! Megállni! Nem mozdulok. Az utánam jövők belém ütköznek, meglöknek, ta- szigálnak, végül is leszorítanak az ösvényről. Megmerevedtem, megnémultam, a város látványa sokkol. Hová meneküljek? Nincs menedék. Fussak a városba? Oda, ahol minden forr, erjed, s ahol majd minden megoldódik, ahol sorsom eldől — vagy fussak a simogató kezek után, a tegnapi éhes kezű Ildika után, s ha simogatása utolsó lesz, ha a csomó, hirtelen és váratlanul megoldódik, s minden befejeződik, akkor a keze simogasson meg mindenki helyett, s utoljára. De Ildika el-eltűnik belőlem, egy pillanatra kiemelkedik a többi közül, az árból, s megint eltűnik, elmerül, lemerül a város mélyébe, a tömegbe — a mohó vágy meg gyorsítja lépteimet, sietek, hogy utolérjem, hogy beérjem. De ő mintha észre sem venne. Aztán lassan hátra fordítja a fejét, rám néz — megismer. összerezzen. Megrántja a vállát. Megint menekül. S én megint utána. No mi az, mi a!? Megragadom a ruháját, nagyot rántok rajta, a ruha enged, Ildika feljajdul s én a ruha repedésében meglátom fehér, sima testét. De abban a pillanatban valaki meglök, torkon ragadnak — ütést érzek a tarkómon — hányinger — tompa zúgás a fejemben — lábam összecsuklik — földre zuhanok — Ildika! Valaki rám tapos: lábak erdeje, nehezen lélegzem! Vér a számban — az ég fénye villámként hasít belém — Kardlapként vág rám az égbolt — a szánalmas fájdalom, az egész idő alatt érzett kín most pontos és konkrét, végre leszakadt a lelkemről, végre a testemben van, végre fizikai — A talpak fölöttem kemények, süketek, érzéketlenek — Levegőt — nincs levogöm — szédülök — a fejem nö — növek — növekszik — nagyobb, mint a talpak mint az ég — mint a világ — FÉNYT! VÉR! Vér! Fény! Adják vissza a kabátomat — a kabátomat, ez a kabát az övé — Utolsó pillantásom egy cipőre esik! Hatalmas, fölém emelkedő cipőre és — lábra: Lukas zokni, s a zokniból kimered egy pöffeszkedő sarok — Tőzsér Arpád fordítása Karol Horák (1943) az újabb szlovák prózaíró-nemzedék tehetséges tagja. Kísérletező alkat. Nem elégítik ki a hagyományos epika leíró módszerei, vállalja a kifejezés — a témával s a nyelvi anyaggal való azonosulás — kockázatát. 1977-ben debütált Cukor című regényével. Itt közölt elbeszélése az 1979-ben megjelent Súpis dravcov [A ragadozók összeírása) című kötetéből való.
