Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - LÁTÓHATÁR - Marie Kubátová: Éjszakai ügyelet (elbeszélés)

Marie Kubátová

ÉJSZAKAI ÜGYELET

Tudod, hogyan kezdődik a gyógyszertárban az éjszakai ügyelet? A gyógyszerész bezár, lehúzza a rácsot, becsukja a zsalukat, és megvizsgálja a zárakat, hogy meggyőződjék, nem Juthat-e be illetéktelen személy, kipróbálja a csengőt, hogy megbizonyosodjék: akinek segítségre van szüksége, célt ér. Szokás kérdése az egész, a kéz emlékezetből csinálja mindezt , és végül kikapcsolja a műhelyben a fényt. Én nem azért kapcsolom ki, mert ezt írja elő az áramtakarékossági rendelet, hanem azért, mert nem szeretem a mennyezeti boltív alatt világító égőt. Nappal észre sem veszem — egyébként fontos, hogy megvilágítsa a pénztárt, a katonásan sorakozó analgetikumokat és a recepteket —, az éjszakai ügyeletkor azonban minden megváltozik. A nappal futószalagja leáll, a dolgok kilépnek összefüggéseikből és valahogy ok nélkül, árván meredeznek a holt időben. Vagy csüggnek a sötétségben, akár egy fekete színpad díszletei, és az ember megszállottan keresi a fonalat, vajon hová vezet, és mi van a sötétség mögött. Az éj szabad teret enged az ember személyes érzéseinek. Egyszer csak azt látod, hogy a villanykörte beleharapott a mennyezeti ívbe, átharapta mindent megkötő torkát, és a gyógyszerek sorait a világ köldökének magasságába emelte. Látod, mennyi fogyott el a kupacból a nap folyamán. Hányszor adtál ki ma algenát, ember-gyilkostárs? így hát inkább lecsavarom a fényt, hogy ne lássam az algenák és alnagonok sokaságát.

Aztán a láb indul el ösztönösen az előkészítőbe, és a kéz a mérlegre irányítja a lámpa fényét. Ez is szokás, megmérni, hány recept gyűlt össze a nap folyamán. Egynek a súlya megközelítőleg egy gramm. Akkor hát hétfőn hatvan grammot követett el František. A „háremben” már fintorognának, mert ott a gyógyszerésznek egy óra alatt kell ennyi vevőt körülugrálnia. Amikor az avatás után megérkeztem a járási „hárembe” (a felelős vezetővel együtt huszonegyen voltunk, valamennyien nők), a kétórás ügyelet végére százhatvan gramm gyűlt össze. Kétóránként váltás, nehogy a fáradságtól valamit elfelejts. Ki tudja, miért méregettük kétóránként a receptjeinket — tán irigyeltük egymás munkáját vagy lazítását —, és ki tudja, miért méregetem a kis kupacokat most, amikor egy személyben vagyok segéd és főnök, amikor egyedül vagyok itt, akár a Fekete-tengeren a révész, és amikor a nagyobb vagy kisebb teljesítményért senki sem jutalmaz vagy büntet. Talán ez is hozzátartozik a rendhez, ez a nap végén a pont. A kéz összegyűjti a recepteket, kioltja a fényt a mérleg felett, és lámpát gyújt hátul a laboratóriumban.

A laboratórium fényét jobban szeretem a műhelyénél. Méltóságteljesen folyik szét a polcokon, és derékmagasságban mindent egybeöitvö'Z. Már harmadik éve, avatásom óta ebben a világban élek, itt a Gyógyszerjegyzék az úr, egész sor örök érvényű törvényt és viszonyt határozott meg, pontos forrás- és dermedési pontokat, maximális adagokat, az oldhatóság és az összeegyeztethetetlenség szabályát. Itt biztonság van, nyugalom és harmónia. Amikor este fényt gyújtok a laboratóriumban és utána újra kioltom (hogy meggyőződjem, nem maradt bekapcsolva egyetlen műszer sem, és valamennyi szolgálati dzsinnek és gólemnek kiszedtük a nyelve alól a sémet], mindig ugyanígy körülnézek, és érzem, hogy a nappali zűrzavar után megkönnyebbülök. Örülök, hogy így van, ismert kép, ismerős szagok és a napi görcsök oldódása közepette — volt, ami volt — fellélegzem.

A lámpagyújtás és -oltás szertartása a gyógyszertár hátulsó részében a taksáló asztalánál folytatódik. Az asztalilámpa diszkrét fényében az ember úgy érzi, a receptek minden tételéért vallatóra fogják. V-penicilin, négy óránként egy tablettát, éjszaka is,