Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)

érezhette, hogy ő, Sághy úr, öröktől fogva van, meg sem született talán, hanem csak az egyik létállapotból átlépett egy másikba, s minden, ami körülveszi őt, öröktől fogva van, akárcsak ő, és örökkévaló is a maga éppen adott alakzatában és állapotában. S mivel a dolgok kiterjedése és létezésük időtartama állandó, nem okozhatnak neki később sem gondot, mivel elég megismerni a viselkedésüket és a tulajdonságaikat. És azok megismerhetők.

Megtanulta, hogy minden, ami van, az elsősorban őérte van. Arra gondolt, hogy persze ezt akkor evidenciaként ismerte fel, nem az eszével, hanem a vágyaival, az akaratával, az érzékszerveivel. Minden dolognak a középpontjában ott állok én, Sághy úr. Van ő, és vannak a dolgok, s ezeknek az a dolguk, hogy kiszolgálják őt, Sághy urat. S ez egyben az értékük felől is dönt. Apja és anyja is dologként jelent meg, s az anyja meg egy vasaló között annyi különbség volt csupán, hogy az előbbi a maga akaratából mozgott, és állandó testhőmérséklettel bírt, míg az utóbbi akkor mozgott, ha mozgatták, s fölhevítve égési sebeket okozhatott, ezért nem volt tanácsos megérinteni. Bizonyos idő elteltével azután a dolgok értékrendbe épültek fel, s ennek az értékpiramisnak a csúcsára a két mozgó dolog került fel, anyja és apja. A többi dolog az ő közvetítésükkel jutott el hozzá, a számára elérhetetlen dolgok is, például egy karácsonyfagömb, amely a fa valamelyik felső ágán pompázott, s az összes gömb közül a legjobban megnyerte a tetszését. A két mozgó dolog jelentőségét növelte, hogy sohasem várták tétlenül, önnön létezésükbe merülve, amíg ő fölfedezi őket, hanem elébe mentek az ő kívánságainak, kitalálták például, hogy mikor éhes, vagy hogy mikor kell éppen tisztába tenni őt. A világ én vagyok, mondta volna Sághy úr, ha tudott volna már gondolkodni és beszélni, a dolgok az én testem meghosszabbított végtagjai. Hiszen, ha a lábammal megérintem a földet, egy hatalmas testben folytatódom tovább, amely tengereket, óceánokat, földrészeket foglal magába, a mindenséget, amelynek középpontja itt helyezkedik el a fejemben, s szétválasztja a hasznosat attól, ami számomra haszon nélkül való.

De mire megtanult gondolkodni és beszélni, és megfogalmazhatta volna ezt az egyszerű igazságot, épp az ellenkező véleményre jutott. A világ nem ő. Még később, amikor még jobban megtanult gondolkodni és beszélni, rádöbbent, hogy ez az újabb felismerése nem okvetlenül antitézise az elsőnek, s elképzelhető, hogy mind a két állítás egyszerre igaz. Sághy úr nosztalgiával gondolt arra az időre, amikor a szilva szilva volt még, a kémény kémény, a tyúkól pedig tyúkól, s nem valami más is még. A kukac, mely a fölbontott szilva sötétarany színű húsában tekerődzött, kukac volt, nem pedig az elromlott világot bévülről rothasztó kór szemléletes metaforája, így meg sem fordulhatott a fejében, hogy kukac helyett egy metaforát néz. S a kukacot ugyanolyan nagyszerű, megismerésre érdemes dolognak tartotta, mint az aranyszínű húsnyoszolyát, ahová az befurakodott, s amelyet alkalmasint meg lehet enni.

,,Be kellett látnom, hogy vereséget szenvedtem — mondta egyszer Sághy úr Bohuniczky bácsinak. — A házat, amelyben laktam, s benne a szobát, ahová száműztem magamat, hogy legalább ezen az áron megőrizhessem a szabadságomat, elfoglalták. Elmenekültem otthonról, de elkéstem már. Az utcát is elfoglalták. Kimentem az állomásra, s látnom kellett, hogy az állomást is elfoglalták. Az egész várost elfoglalták, még a kukákat meg a temetőt is, a halottakat meg a halottak halottait is, holott igazán szép nyári nap volt, és látszólag semmi sem változott. A kertek és a parkok madárfüttytől voltak hangosak, a domboldalak parcelláin érett a szőlő, szebbnél szebb lányok indultak strandolni, a kocsmák kerthelyiségeiben vidám férfiak söröztek. Csupa gondtalan, önfeledt, felszabadult emberrel találkoztam, akik örültek az életnek. Csak az történt, hogy a várost elfoglalták közben, s ettől minden más lett, nem teljesen az, ami azelőtt. S nekem nem áll hatalmamban megtorolni az idő árulását.”