Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)

köszönhetjük, amelyet valamelyik szervünk fecskendez a vérünkbe, s amelyet se az orvostudomány, se a biológia nem ismer ez ideig, s talán soha nem is ismer meg, de amit mi éppen ezért, más elnevezés híján, időnek neveztünk el, vagy pedig halálnak, mert ez a két fogalom ugyanarról a tőről való.

Nem csoda hát, hogy Sághy úr frenetikus sikereket aratott, kivált azoknak a szép asszonyoknak a körében, akik elmúltak már harmincévesek, s egyre gyakrabban gondoltak a halálra, pedig még szépek voltak, arcukon még alig ereszkedett meg a bőr, s a hajukat sem kellett még platinaszőkére festetni. Sághy urat csupán a felszarvazott férfiak gyűlölték, s a kocsmaasztal mellett elmondták patkánynak, homoszexuális őrjön- gőnek, aljas besúgónak, és többször is megfogadták, hogy egyszer jól megverik.

Egy napon aztán Sághy urat tényleg megverték, de nem a féltékeny és hetvenkedő, máskülönben azonban elég gyáva férfiak, akiket lépten-nyomon felszarvazott. Ök leginkább csak az asszonyaikat verték meg, húsvétkor és más ünnepnapokon, amikor különösen sok bort öntöttek le a torkukon. Sághy úr magamagát verte meg, a saját lábában botlott el, éspedig abban a pillanatban, amikor azt hitte, dicsősége zenitjére hágott, s ott még hosszú ideig delelhet. A kultúregylétből (CSEMADOK) jövet, ahol előadást hallgatott meg a rövidlátásról és a színvakságról, amely előadást a járási kórház szemészeti klinikájának egyik fiatal orvosa tartotta, aki maga is rövidlátó volt, előadónak pedig száraz, szakszerű és kimért, Sághy úr betért a főtéri nyilvános vécébe. Az illemhelyet két méterrel az utca szintje alatt építették, mint némely házban a garázst, falait bévül kicsempézték, hogy az ocsmány rajzokat és trágár feliratokat le lehessen mosni. A helyiségben égett a lámpa, amelyet drótháló tasak védett a merénylőktől, a csempefal hosszában kifeszített fémcsövecskéből jótékonyan zuhogott a víz, s az egyik sarokban törülköző is lógott. Ezt azonban ritkán cserélhették; Sághy úr inkább a zsebkendőjébe törölte a kezét. Füttyentett, még az akusztika is milyen jó, gondolta, s indult volna kifelé, hogy a csorba lépcsőkön a tiszta levegőre vergődjék. Itt azonban egy nő állta el az útját. Bizonyára eltévedt. A másik lejárat, akarta mondani, de a nő megelőzte. Szétgombolta a blúzát, megmutatta a mellét, majd villámgyorsan begombolkozott, és így szólt:

„Láttam, hogy lejössz ide.”

Sághy úrnak, talán életében először, a torkán akadt a szó. Később az illemhely lejáratát strázsáló ostornyéllámpa fényénél megállapította, hogy látta már ezt a nőt, de ez most semmilyen jelentőséggel sem bírt.

„Hogy hívnak?”

„Pincér Nellinek.”

Pontosan azért mégsem állapítható meg, mikor kezdődött az idő ellentámadása Sághy úr ellen. Az idő ellentámadásáról Sághy úr még mit sem tudott. Egyelőre büszkeség dagasztotta a mellét, s kevélyen arra gondolt, lám, még mindig mekkora vonzerővel bír a daliás alakja és a selymes bajsza-, amely lenszőke volt, így nem lehetett az ősz szálakat észrevenni benne.

„Hová megyünk?” — kérdezte Pincér Nelli.

„Hozzám.”

„Nincs feleséged?”

„Van. De ő már biztosan alszik.”

A tornyos háznak két bejárata volt, az egyik az előszobán, a másik a konyhán keresztül vezetett a lakásba, amely akkor éppen nem Sághy úr lakása volt, mivel Sághy úr és a felesége ekkor már külön éltek. Ű az egykori cselédszobában lakott, amely a konyhából nyílt, szűk volt, s magas falaival egy talpára állított folyosóra emlékeztetett, vagy inkább egy mély aknára, amelyet a padlásról vágtak ismeretlen célból. Neki azonban megfelelt a szoba. Ágy, szék, asztal, szekrény elfér benne, magyarázta a lánynak, luxusholmikra meg nincs szüksége.

„Mennyit kérsz?”

„Az attól függ” — felelte Pincér Nelli.

„Mitől?”

„Ha nálad is alhatok, nem sokat.”

„Nincs lakásod?”

„Volt... — mondta a lány. — Egy ideje azonban a barátnőimnél lakom. Szerencsére sok barátnőm van. És van egy-két barátom is.”