Irodalmi Szemle, 1982
1982/2 - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)
szabták, hogy ahová mások nyílegyenes autópályán s viszonylagos biztonságtól övezve juthatnak el, oda őneki kacskaringós, zötyögős dűlőutakon kell elvergődnie. Ügy érezte hát, hogy szabálysértést követett el. Besurrant az autópályára, és ezzel megszegte a szabályokat, tisztességtelenül és hamisan játszik. Gyerekkorában egyszer puszta virtusból, néhány cimborájával átkelt a befagyott Garamon. Minden lépés alatt megroppant a nem túl vastag, a gázlóknál körömnyivé keskenyedő jég. Akkor arra gondolt, hogy isten kezében van. S mivel nem terhelte a lelkét halálos bűn, egészen bizonyos volt benne, hogy a vakmerő expedíciót a befagyott Garamon baj nélkül megússza. Most is isten kezében volt. A lány nála is naivabb és együgyűbb volt, nem vette észre, hogy ő szabálysértést követett el. „Feleségül fogom venni — mondta másnap a barátainak. — Akár az életemet is hajlandó vagyok föltenni rá, hogy elvegyem.” A pénz és a hatalom szagát így nagyon korán megismerte, s messzire és hosszú időre kellene elutaznia, s egy emberöltőn át kellene megtetvesedve, félőrülten, számkivetve tengődnie ahhoz, hogy a pénz és a hatalom szagát elfeledhesse. Mert nem igaz, hogy a pénz nem boldogít. Ez csak a nincstelenek öncsaló bölcsessége, nem is bölcsesség hát, hanem bölcsességnek álcázott képmutatás. Mennyire másképpen hangzana, s mennyivel igazabb volna így: a pénz se boldogít. De azért jó, ha van, mert másképpen boldogtalan az, aki rongyos harisnyában, cafrangos cipőben, korgó gyomorral ácsorog a munkaközvetítő hivatal folyosóján, s másképpen boldogtalan, kinek tele van az erszénye, s papírpénzt vet a templomi koldus kalapjába. De még mennyire, hogy szaga van a pénznek! Jöttek a kuncsaftok az apja műhelyébe, Roxer úr például, a nyomda igazgatója, aki bizalmas kapcsolatban állt a városi rendőr-főkapitánnyal, s minden négy-öt évben elvált és újra nősült, és tehette, mert az úrilányok pénzsóvárgása nem ismert határt ebben a városban. „No, Sághy úr? -Érzi ezt a szagot?" „Miféle szagot? „Ö, maga szerencsétlen, maga idealista, maga osztályharcos! Vagy nem az? Már az összes szabót beszervezték. Egytől egyig kommunisták. Hogy lehet az, hogy maga még nem?” „Én nem politizálok, igazgató úr.” „Ha majd jönnek a vörösök, magát az elsők között fogják fölhúzni, Sághy. Mert amióta beszervezték a szabókat, mindenki, aki számít ebben a balkáni koszfészekben, magánál varratja az öltönyeit. Maga osztályáruló. Magát hamarosan fölveti a pénz.” „Rossz üzlet ez, igazgató úr.” És jött Szekeres úr, a cukorgyáros, aki a magyar ellenzéki párt helybeli patrónusa volt és tiszteletbeli elnöke, s akinek a nagyapja még szenet fuvarozott a jobb házakba. „Maga tisztességes ember, Sághy. És intelligens. Taníttassa a fiát.” „Ha úgy gondolja, nagys., mélts. cukorgyáros úr.” „Ügy gondolom. És ne fájjon amiatt a feje, hogy miből. Nekünk szükségünk van a népből jött értelmiségiekre.” „Taníttatni fogom.” „Küldje el egyszer a fiát hozzám.” És jött Galsay úr, a magyar ellenzéki párt képviselője a Nemzetgyűlésben, aki Deákpárti volt, jóllehet már régen a Csehszlovák Köztársasághoz tartozott a város, aki betéve tudta Kossuth Kasszandra-levelét, hogy pontról pontra cáfolhassa, s aki a kutyáját, egy vérszomjas dán dogot, mialatt ruhát próbált, a sofőrjével őriztette a világoskék sportkocsijában, amely az ambulancia előtti háromszögletű téren parkolt, s a legelegánsabb kocsi volt a városban. „A maga fia tehetséges. Taníttatni fogjuk. Majd kap ösztöndíjat a párttól.” „Nem is tudom, hogyan ...” „Sehogyan, Sághy.” „De mégse járja ...” „Pedig járja, nyugodjék meg.” „Én csak ...” „Isten áldja, Sághy.” „... Gya képvi.. Mert akit a hatalom sem boldogít és a pénz sem boldogít, az megérdemli, hogy a sa-
