Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)

bújtak ágyba, bronzvörösre cserzett bőrük egész éjjel égett és viszketett, most pedig ágyékig hóba süppedtek, ha kimerészkedtek az udvarra. Minderre persze rá lehetett volna fogni, hogy álom, ám ha valóban álom volt, úgy az egész város ugyanazt az álmot látta s szenvedte végig éber tudattal, megmártózva olyan emlékekben, amelyeket zsilipek zártak el eddig, hogy tiszta lelkiismerettel végezhessék a napi robotot, s eszükbe se jusson kételkedni az értelmében. A robot értelme a remény volt. De hogy ennek a reménynek mi a szavakba foglalható tartalma, az már kívül esett a hatáskörükön és az értelmükön. A remény azonban ettől még remény maradt. A jövőbe vetett hit, amely jövőről viszont sejtelmük sem volt. Ezen a hóviharos júliusi reggelen mégis mindnyájan így sóhajtottak fel:

„Van remény!”

Az elszabadult szellem ezalatt kedvére garázdálkodott a városban. Az események először megdöbbenést és rémületet váltottak ki, majd pedig valamiféle apátiát, hogy hát eddig is szenvedtek, s majd ezután is lesz valahogy. Holnap talán tűzeső fog esni, holnapután pedig mindenki marhává változik, hogy legyen elég hús az országban a télen. De az is lehet, hogy semmi sem történik. Csak azt kellett még eldönteni, melyik a kedvezőbb alternatíva. A legtöbben egyetértettek abban, hogy még mindig jobb, ha nem történik semmi sem, mert így legföljebb csöndben és békésen megfagynak, viszont ha történik valami, az egészen biztosan még rettenetesebb lesz, mert ebben az elátkozott városban minden balul üt ki. S akik reggel egymást biztatták, hogy van remény, valójában mind arra gondoltak, hogy „nincs remény”, ezt azonban tilos kimondani, amíg él az ember. Mást tehát nem is volt tanácsos hangoztatni, csak azt, hogy „van remény”: vagy pedig hallgatni. Ám aki hallgat, az a beleegyezését adja, márpedig épeszű ember nem törődhet bele, hogy fagyhalál vár rá. így aztán, függetlenül attól, hogy volt-e remény vagy sem, csakis azt lehetett mondani: „van remény”; s különben is: mindenki ezt a megváltó mondatot akarta hallani.

A palackból kiszabadult szellem pedig kísértetek prédájául dobta oda a várost.

Babonás öregasszonyokon és riadt kisgyerekeken kívül természetesen senki sem hitt a kísértetekben, s akik mégis hittek, legföljebb nehéz álmaikban találkoztak velük. Ám a kísértetek senkitől sem kérdezték, hisznek-e bennük. Jöttek hívás nélkül, s nem éjfélkor és nem fehér lepelben, hanem fényes nappal, s mindnek közönséges emberi arca volt, mint a levélkézbesítő postásnak, a füttyögető, tányérsapkás rendőrnek, vagy egy új szomszédnak, albérlőnek, távoli rokonnak, elfeledett unokatestvérnek. Ellepték az utcákat, bebújtak a kéményen, a kulcslyukon, az ajtóhasadékon. Reggel kilenckor minden templomban maguktól kondultak meg a harangok, maguktól kezdtek búgni az orgonák, és zúgni a szirénák, s még a süketek és a haldoklók is összerezzentek, amikor egy-egy hevesebb szélroham megrázta az ablaktáblákat, vagy a huzat becsapott egy ajtót. „Van remény” — süvöltötte a szél, mialatt kitekerte a szélkakasok nyakát, ledöntötte a kéményeket, és letépte az ereszcsatornákat.

A legelőkelőbb kísértet az a lovas ember volt, akit Kálmán vitéznek hívtak, és sok száz éve feküdt már egy jeltelen sírban, ismeretlen helyen. Most a Bástya utcában, a festék- és lakkbolt előtt kikötötte lovát egy stop jelzésű közlekedési tábla póznájához, és gyalogszerrel indult tovább. Életében Kálmán vitéz rettenthetetlen bajnok volt; szegények pártfogója, özvegyek és árvák gyámolítója, övé volt a vár és a város és megszámlálhatatlanul sok jobbágyfalu a megyében meg a megye határán túl is. A nála is hatalmasabb hűbérúr, Csák Máté forgatta ki a vagyonából és ölette meg. Előbb azonban megvakíttatta, és a zsoldosaival kiköttette a főtéren a tűző napra. A lovát leszúrták, és kiterítették mellé: hogyha az éhség gyötrelmeit nem bírná viselni, falatozhasson az oszlásnak induló tetemből. A dög mellett elhelyeztek egy lóhúggyal teli dézsát is: ihassék, ha megszomjazna. Egy katonát bíztak meg az őrzésével, aki minden órában megmosta a vitéz arcát és homlokát a lóhúgyban, nehogy a napszúrás megrövidítse a szenvedéseit.

Az egyik éjjel, amikor az őrszemet elnyomta a buzgóság, valaki egy pohár vizet vitt oda Kálmán vitéznek.

„Itt lakik-e az az ismeretlen, bátor ember, aki néhány órával a halálom előtt egy pohár tiszta vízzel megitatott? Szeretném megszorítani a kezét.”

A megkérdezettek között azonban egyetlen személy sem akadt, aki hitt volna a kísértetekben, s abban aztán végképpen nem, hogy a mondabeli Kálmán vitéz csak úgy