Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - Egri Viktor: Légy fény és kenyéri (részlet)

Emlékezetemben kitörülhetetlenül él okos érvelése:

„Ha most Tolsztoj állna előttetek, megvonnátok tőle a párttagságot, mert földbirtokos és gróf volt?”

Évek múlva az utcán, a Pravda székháza előtt találkoztam Szántóval, aki akkor már akadémikus volt. Barátságosan megszólított:

— Hogy van barátom?... Úgy néz rám, mintha haragosa lennék. Miért?

— Van elég nyomós okom, hogy harag éljen bennem.

— De miért? Ah, értem már .. . Nagyon ügyetlenül és pártellenesen védekezett azon a gyűlésen.

— Megmondaná, miben állott a pártellenességem?

— Hát abban, hogy azt állította: haladó gondolatvilágát a szíve sugallja. Nagy hiba volt. Nem a szívvel, hanem az eszével szolgálja a pártot — ezt kellett volna vallania.

Nem vágtam a szemébe, hogy ez merő ostobaság. Csupán annyit feleltem, hogy az eszemmel becsaphattam volna őket, a szívemmel nem.

Ekkor találkoztunk utoljára. Lehet, hogy ő került engem, de én sem kívántam, hogy szóba elegyedjünk.

Vissza kell térnem 1948 decemberére. Akkor alakult meg a Csemadok, melynek elnöke Lörincz Gyula lett és határtalan meglepetésemre engem tettek meg az aleinöikévé. Azt hiszem, ezt a váratlan kitüntetést annak köszönhettem, hogy a két világháború közti években egyetlen sort nem írtam, amely a munkásember, a dolgozó nép érdekeit sértette volna. Ugyanebben az esztendőben megjelent hetilapként az Űj Szó első száma. Megindítása anyanyelvűnk használatának jogát jelentette és lehetőséget adott az irodalmi élet elindulására. El kell mondanom azt is, hogy sokan nem barátkoztak meg a lap szellemével, kivált azok, akik az első köztársaság éveiben tagjai voltak a Szentivá- nyi József és Szüllő Géza vezette Egyesült Magyar Nemzeti Pártnak, s most azt várták, hogy a lap — ha az már magyar nyelvű és a magyarok nevében beszél — legyen ellenzéki, szálljon szembe a kormánnyal, bírálja keményen intézkedéseit, ne értsen egyet politikájával. Az ellenzékieskedés furcsa módon nem csupán a kimondottan maradi elemek magatartását jellemezte.

Május elsején a hetilap napilappá alakult át, százezres példányszáma erősen lecsökkent és évekbe telt, míg az ellenzékieskedők józanabb része megértette, hogy az újság felvilágosító és tájékoztató munkájával éppen a mi érdekünket védi. Akkoriban, negyvenkilencben engem is gyakran ért a vád, hogy becseheltem. Megírtam ezt a Megmondom mindenkinek című regényemben, amelyben a főhős, Takács Feri gondolatvilága megegyezett az én hitemmel, az én gondolatvilágommal. Amikor a becsehelésnek ez a furcsa vádja egy-egy író-olvasó találkozón tudomásomra jutott, nehezen őriztem meg higgadtságomat, hogy az ostoba gáncsoskodás leperegjen rólam és ne érezzek haragot azok iránt, akik gáládul így lepocskondiáztak.

Ha emlékezetem nem csal, negyvenkilenc decemberében találkoztam apósom üzeme árjásítójának fiával és neki elmondottam, nem éltem jogommal, nem pereskedtem édesanyjával, mert a kilenc hónap alatt, melyet a Jávor-hegy alatti irtványon bujkálva töltöttünk, gondoskodott a világ folyását alig felfogó anyósomról. Ellátta élelemmel és nem engedte, hogy a sárga Dávid-csillaggal kimenjen az utcára, ami bizonyára az elhurcolását jelentette volna.

Alig simultak el a lakosságcsere miatt keletkezett bajok, az Egységes Földműves Szö>- vetkezetek megalakulásával járó események kavarták fel a lassan megnyugvó vagy inkább beletörődő nép életét. Pontosabban azt kell írnom, hogy a falvak átállása — az egyéni gazdálkodásról a közösre — volt a bajok forrása. De erről emlékező írásomban nem kell beszámolnom, hiszen sem engem, sem hozzátartozóimat nem érintette. Már akkor az Űj Szó szerkesztője voltam és mint kulturális rovatának vezetőjére nem rám tartoztak a közös gazdálkodásra való áttérés ügyes-bajos dolgai.

Amint a külfölddel megindult a levélforgalom, hazahívtam Jaffában élő apósomat. A hallgatás évei című regényemben megírtam, hogy apósom harmincnyolcban egy-két barátjával a Dunán Romániába hajózott, majd a Fekete- és az Égei-tengeren át Paleszti