Irodalmi Szemle, 1982
1982/10 - NAPLÓ - Mács József: A Nobel-díj Márquezé
„Az én könyveim nem a semmiből, hanem a latin-amerikai, ezen belül is a Ka- rib-tenger vidéki valóságból készülnek” — mondja Garcia Márquez. Érdekes és számunkra különösen tanulságos vallomás ez, hiszen mindazokra utal, akik a valóságot, annak „égi mását” foglalták bele műveikbe. Itt van történetesen a másik latin-amerikai író-nagyság példája: a Miguel Angel Asturiasé. Márquez még csak elkészül a Száz év magánnyal, amikor Asturias 1967-ben megkapja a Nobel-díjat. S a megokolás szerint „a nemzeti sajátságokban és az indián hagyományokban gyökerező színpompás műveivel” érdemli ki a legrangosabb irodalmi díjat. A latin-amerikai írók legjobbjai egy napon rádöbbentek, hogy az őket körülvevő valóság szinte felkínálja a nagy témákat, s felismerésüket cselekedet követte. Népük életét akarták megmutatni, s tették ezt — ösztöneikre és a népélet alapos ismeretére bízva magukat — olyan erővel, hogy osztatlan siker koronázta munkájukat. Eszükbe sem jutott egymást riasztani, hogy a valóság lehúz, mocsárba süly- lyeszt, provinciális korlátokat von köréjük. Persze Márquez sem ült mindjárt íróasztalhoz, amikor felhagyott a jog tanulásával. 1948-tól 1961-ig újságíróskodott, egy ideig a Prensa Latina hírügynökségnek is dolgozott, letagadhatatlan jelét adva, hogy tetszik neki mindaz, ami a forradalmi Kubában történik. De az újságírást mindig is csak megélhetési forrásnak tekintette. Már újságírói pályája kezdetén írt néhány elbeszélést, első regénye is elkészült a Söpredék címmel. Kiadót, amely meg is jelentette volna, azonban sokáig nem talált. Aztán néhány év eltelte után három könyve is megjelenik egyszerre: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon, a Baljós óra és a Marná Grande temetése. Az elsőt egyik csoportbeli társa (Vargas Llosaj „kis remekműnek” tartotta. A Száz év magány tette igazán naggyá. Argentínában jelent meg 1967-ben. Határozottan nagy írói egyéniség. Nézeteivel még inkább az. Mikor arról faggatják, kik a példaképei, habozás nélkül válaszolja, hogy senki. S ha mégis felsorol néhányat, gyorsan hozzáteszi, őket sem tartja állandó kedvenceinek. S nem állítja, hogy az általa felsorolt művek a világ- irodalom legjobb alkotásai. A kritikusokat fenntartásokkal fogadja el, mert nem tartja őket tévedhetetleneknek. Gyakran mosolyog buzgóságukon, mert nem mindig értelmezik pontosan a könyvet. Nem beszélve arról, hogy sokszor belemagyarázzák azt, ami nincs benne, s nem veszik észre, ami benne van, s az író fontosnak is tartja. Szerinte minden jó regény rejtvényt ad fel a világról, s bizony nem minden kritikus oldja meg helyesen a feladott rejtvényt. Visszatérve példaképre, kedvenc szerzőre, manapság furcsán hangzik az a kijelentése is, hogy „minden író arra törekszik, hogy önmaga legyen, és éppen azt igyekszik elkerülni, hogy kedvenc szerzőit utánozza.” Mintha Asturiasnak a tanulságos párizsi történetét húzná alá ezzel. Azoknak szánva a mondottakat, akik valósággal lekopírozzák az alkotói módszereket, önmagukat föladva, egyéniségüket veszélyeztetve. Valéry tanácsa a föl- figyeltetően tehetséges Asturiasnak: sürgősen vissza kell mennie hazájába. „Állítom — mondja Valéry Asturiasnak —, hogy olyasmit ír, amire mi, európaiak még csak nem is gondolunk. Olyan világból jön, amely most van alakulóban; olyan író, aki most van alakulóban, szelleme egy ütemre lüktet a földdel, a vulkánokkal, a természettel. Azonnal vissza kell mennie, nehogy mindez veszendőbe menjen. Különben azt kockáztatja, hogy itt, Párizsban egyszerű epigonná, jelentéktelen íróvá válik.” Micsoda okos tanács, Asturiast rádöbbenti a leglényegesebbre, s visszamegy Guatemalába. Mindez akkor történik, amikor García Márquez még csak iskoláskor előtti gyermekéveit éli, a harmincas évek elején. Talán soha nem olvasta Valéry tanácsát, esetleg hallott róla, de nem is ez a fontos, hanem a Valéryt igazoló nézete: az író önmaga legyen, ne valakinek az epigonja! García Márquez nagy mesterek tanácsa nélkül lett önmaga, élő példája a regény, vagy ha úgy tetszik, a hagyományos formában megírt regény életképességének. Egyszerű történeteket ír, mert ahogy maga mondja, beleunt a pedáns elbeszélésekbe és a példabeszédszerű történetekbe. S lám, a maga meghirdette egyszerűt milyen nagyszerűen csinálja Száz év magányon innen és túl, mind a mai napig történeteiben. Erre bizonyíték az idei irodalmi Nobel-díj, amelyet neki ítéltek oda. Mács József
