Irodalmi Szemle, 1982
1982/10 - LÁTÓHATÁR - Vladimír Holan: Versek
nak lehetősége mámorossá tesz. S egyikét ama képeknek (bízom a Sors nagyságában és pontosságában), a falra akasztom. S ha lengeni fog a kép, ahogyan eső lengeti a tájat, ha sírni, ha kiabálni fog, ha rettenetesen mozog majd — tudni fogom, hogy ő az, a nő, a végzetszerűen eleven ő, aki végül is szétrombolja álmaimnak ama kegyetlen építményét, mely őt fogva tartotta. Szabadon! Homokóra Kislányt kívántál asszony, s fiam lett, aki meghalt. Kislányt kívántál, asszony, és kislányod született. Itt van, gyöngéd, mint amilyen a lélegzeted volt, és sápadt, mint amilyen te voltál, mikor a riadtan lengő függönyt megállítottad. Itt van, s fivére sírját gondozza. Minden este kirázom szandáljából a temető homokját, s elteszem. Amikor a sír besüpped, ő lágy hangon, sápadtan sóhajtozni kezd. Mikor a sírra kőlap kerül, ő szerelmes lesz. Aztán elhagy. S mi mást tehetünk, asszony, mint hogy hallgatjuk a temető sápadt homokjának súgását. E homokot egykor az ő szandáljából szórtam ki, s eltettem. S most beletöltöm e történet címébe. Őszi A függőleges terv kárpitja V. Hugo Akkor még...! A szél, a szavakat hordó, döbbenetben hagyta a mondatokat. Egy pillanatra! S épp az a pillanat, amíg egy levél lehu/ll, rögzítette figyelmemet a levélhez. A döbbent s lelógó levélhez, mely oly erősen s oly szorongva csüng az ágon, hogy rajta kívül semmi sem létezik többé, s ha a fák léteznek is, a leveleken lógnak. Valamivel később...! A vénasszonyok nyarának harmadik s negyedik szála között: fölöttünk az ég opáljából kimetszett, borostyánkő-szín felhők úsztak, s te, palatinus-aszony, aranyozódó mozdulat az aranykép előtt, velem voltál, a rongyszedővel! Hogyan vert ütőered, midőn valamivel később a Sztüx mocsarait kerültük, s hogyan susogott bokádnál a nád, az ingovány furulyája! Fújogattam dermedt ujjaidat, nem is sejtvén, hogy a harmat verítéke, e gyémántcsepp, Salamon király agyának e pillanata, a homlokodra is rácseppent — nem is sejtvén, hogy a holdra várunk, arra, hogy a postakocsi üresen induljon, mert az utolsópercben lemondtad az utadat. Egy ismeretlen révhez szölgáló utat, azt az erdei utat, melyet egy kóbor falkavadász-eb rózsaszínben és fehérben villogó pofája világított meg! Akkor még...! Térdepeltünk és döbbenetes szavakat hallottunk. Csókoltam az övedbe dugott kesztyűt — mintha az is a te kezed lett volna, csak ott felejtetted, mikor virágot tűztél az övedbe. S ujjongó véred fekete színeket lobbantott bennem. S a borongó vagy inkább elborult folyó harmadik vízköre azonos volt azzal a harmadik bolygóval, amelyet tükrözött. Egy pillanatra! S amikor valaki a csónakban fölállt, láttam, hogy hajad egészen a tókirály markáig hullott.
