Irodalmi Szemle, 1982

1982/10 - Zalabai Zsigmond: Próbák népe

gyermekkoromban is e tenyérnyi táj! Liba- és kacsaseregek paradicsoma volt; asszonyok öblítették benne — szoknyájuk alja korcsba tűzve — a ruhát, sulykolták a háziszőttes, csíkos rongyszőnyegeket, mosták a mákot; férfiak pucolták benne fogas, recés vaka- róval a jámbor tehenet, úsztatták a Varga-kert alatti homokos; mély vizű szakaszon a csillagos homlokú lovat... Vízparti kalandokról írtam, tízéves formán, első „novelláim” egyikét egy szerencsés hajótöréssel végződő jégtutajozásról. „Művemet”, miután édesanyám, én íróságom első olvasója, fölfedezte volt, szemérmesen dobtam a tűzbe. Istennek hála. Találtam helyette oly remekműveket, Szabó Lőrincéit, a Tücsökzene egyik Idillek az Ipoly körül alcímet is viselő ciklusából, melyek — bár Balassagyarmat környéke ihlette őket — nem múló érvénnyel vésték az idő kőtábláira az én „Ipó”-mat:

Korcsolyáztam. Előbb fakorcsolyán, aztán igazin. Még csak tétován mozogtam a befagyott Ipolyon, s féltem a forgóktól: sok helyt bizony vékony volt a jég, süllyedt, recsegett, s visszahajolva szinte röpített, ha rátévedtünk. Ilyen helyeken lyukat kereső, tátogó halak villogtak az áttetsző zöld alatt, de többnyire fenékig mereven állt a dermedt víz, s én kényelmesen kacsáztam ide-oda ... Szárnyamat (a kabátomét) széttártam, kevély vitorlaként, dőljön bele a szél: repülés volt ez is, tükörsima semmiben a repülés mámora, s míg nyeltem a hó csapó pelyheit, a kalandvágy mindig messzebbre vitt.

Amikor az Ipoly-part letarolt fáit először megláttam, úgy éreztem: bennem hevernek, kuszán egymásra dőlve, a fák. Agaikba fogózva, szembefeküdve a sodrással, valaha percekig lebegtem — napozó nagy hal — a vizen. Gyökereik közöttt, a vízmélyi üregekben, kézzel lehetett halászni: ,,pandalásznyiS ha netán zörrent valami a „magyar oldalon” — nyúl csak? vagy határőr? — merülve nyakig a vízbe, fejet a vízre hajló fűzfalombokba fúrva, ki lehetett várni, míg elül a nesz, múlik a veszély. S most holtan hevernek, egymáson keresztül-kasul, a fák. Azok a fák. A látvány megint Szabó Lőrincet juttatja eszembe. Tollrajzok áttetsző finomságára emlékeztető nyári pillanatképét:

Ipoly füzei, karcsú, szép füzek, s ti, öregek, roskadtak, görcsösek, tele friss hajtással, szeretem nézni: sok forgó leveleteken, mely kócos fürtökben a vízig ér, hogy villózik egymásba zöld-fehér- szürke fényetek. Ennyi csak, ez a kis színjáték, mit a part vándora tőletek kaphat. Kilométerek múlnak, gyalog, csónakon, s titeket lát csak a szem, horgászok bús sorát, mely nem a halat nézi, csak magát.

Nyáron zöld bánat, ősszel halk tüzek, szeretlek, csöndes szomorúfüzek: ti etettétek a nyulaimat, ti adtátok első sípjaimat, s alig pettyezte gólyahír a gazt, barkátok már hozta az új tavaszt.