Irodalmi Szemle, 1981

1981/10 - Rácz Olivér: A lótuszevők szigetén (elbeszélés)

A férfi a homlokát ráncolta, megpróbált visszaemlékezni.

— Vagy úgy. Azt, hogy magyar vagyok?

A lány bólintott.

— Mad-jar — mondta, lelkiiismeretes igyekezettel hangsúlyozva a magyarul kimondott magyar szót, és álmodozva megismételte: — Madjar...

A férfi meglepetten hallgatta.

— Maga hallott már a magyarokról, mademoiselle?

— Hogyne — mondta a lány még egyre elrévedezve. Aztán sietve mondta: — Párizsban volt egy magyar ismerősöm. Egy — barátnőm — mondta bizonytalanul, aztán újra elmélázott.

— Leegy ety kicsi kedves hozzam — tagolta halkan. — Csoó-koj meg...

A férfi fanyar képpel elemezte a hallottakat.

— Ezt — nem a barátnőjétől tanulta, kedves — mondta megfontoltan.

A lány elmosolyodott.

— Hát — mondta óvatosan —, volt ott egy fiú is ... Egy nagyon kedves magyar fiú.. . Un aristocrate — mondta hirtelen támadt közlékenységgel. — Egy magyar gróf.

Mi a fene?, gondolta a férfi elképedve. De a lány akkor már alábukott az emlékezésbe, lélegzetvétel nélkül folytatta:

— Tanulmányúton volt Párizsban. A párizsi munkások életét tanulmányozta. Egy akkora szobában lakott, hogy amikor éjszakára kinyitotta az összecsukható vaságyát, a falhoz kellett támasztania az összecsukható kisasztalát. Szándékosan így élt Párizsban. De otthon, Magyarországon, egy káprázatos várkastélyban lakott, és tizenkét inas meg komornyik sürgölődött körülötte. És persze sofőr meg lovász. Csak az ő személye körül: a szüleinek meg a húgainak, a kis comtesse-eknek természetesen külön személyzetük volt.

A férfi elképedve hallgatta.

— Magyarországon mostanában nem nagyon laknak várkastélyokban az emberek — mondta. — És nem nagyon tartanak tizenkét inast meg komornyikot maguk körül.

De a lány nem hallgatott oda.

— Hetekig tartó bölény meg vaddisznó vadászatokat rendezett a birtokán.

— Magyarországon manapság nem nagyon rendeznek hetekig tartó bölényvadászatokat — mondta a férfi gépiesen.

— A téli farsangokon ők rendezték a legragyogóbb bálokat. Nyáron pedig minden évben egy másik uradalmának a parkjában rendezett garden party-kat. Már nem is emlékszem, hány ezer holdas birtoka volt.

— Magyarországon nincsenek nem tudom hány ezer holdas magánbirtokok — mondta a férfi bosszúsan. — Magyarország szocialista ország. Un pays socialiste.

— Comment? — nézett rá a lány csodálkozva. — Hogyan? Vagy úgy! Tudom, hogy Magyarország un pays socialiste. De ő nem azon a Magyarországon él. Van egy másik Magyarország is, n’est-ce pás? Nem igaz? Ügy igaz? Ügy mint Vietnam, Korea, vagy a két Németország.

— Ma Németországban sem élnek várkastélyokban az emberek — mordult fel a férfi dühösen, csak aztán figyelt fel a lényegre.

— Tessék???! Miféle Magyarországon él a gróf???

— Ö, hát nem a szocialista Magyarországon — legyintett a lány könnyedén. — Várjon!

— mondta töprengve. — Megvan!... Er-de-li! Ott lakik az ismerősöm. A gróf.

— Erdély most Romániához tartozik — mondta a férfi lemondóan. — És Románia is szocialista ország...

— Comment? — kérdezte a lány, és látszott, hogy most sem figyelt oda, vagy legalábbis a dolognak ez a része nem érdekli.

— 0, ha látta volna, hogy élt szegénykém Párizsban... Egy bisztróban ismerkedtünk össze: én choucroute-ot ettem, ő hagymalevest. Ügy akart élni, mint a francia munkások. Még a csekkönyvét sem hordta magával. Mindent meg akart tanulni. Egy autómosó műhelyben dolgozott, inkognitóban. Egyszer meglátogattam ott. Nagyon haragudott miatta.. .

A férfi ugyan nem nagyon értette, miért kell egy nem tudom, hány ezer holdas nagybirtok igazgatásához kitanulni az autómosást, de ezúttal visszanyelte a megjegyzését: kezdte érdekelni a dolog.