Irodalmi Szemle, 1981

1981/9 - FÓRUM - Cselényi László: Radar III.

Kis Pintér Imre. S kritikáját így fejezi be: (Esterházynak) „ott van a kezében Ariadné fonala, csak legyen kedve vállalni a nehezebb utat”.

Nos, a Termelési regény egyöntetű szakmai és közönségsikere bizonyltja, hogy a manapság már szokatlanul fiatal szerző vállalta ezt a nehezebb utat.

Nem állhat szándékunkban az ugyancsak vaskosra (legalábbis a modern próza viszonylatában vaskosra) sikerült, majd harminc íves, félezer oldalas mű „tartalmát” elmondani, még akkor sem, ha ez egyáltalán lehetséges volna, csupán a struktúra idézésével szeretnénk érzékeltetni rendhagyó voltát: a szerző (E. P.) ugyanis megháromszorozva mondja el a „történetet”: először egy „ötvenes évek”-beli termelési regény parafrázisaként másodszor Eckermann, Johann Peterként s harmadszor persze Esterházy Péterként, aki természetszerűen nemcsak írója, hanem egyben „hőse” is (a „Mester”J e különös írásműnek.

„Buddy Glass természetesen csak az álnevem. Valódi nevem: George Fielding Anti- Climax őrnagy” — idézi a szerző e följegyzései mottójaként Salinger: Seymour: bemutatás című novellájának egy részletét, s a mottó ezúttal is jó nyomravezető: biztos fölvilágosítással szolgál a Termelési regény alapállásának forrásvidékéről (Zabhegyező és társai) s betájolásáról (Anti-Climax őrnagy).

Méginkább áll mindaz, amit Esterházyról mondottunk, legújabb kötetére, az idei könyvhétre megjelent Függő re.

„... Elbeszélek, én, ez az »én« azonban nem koholt személy, hanem regényíró, dolgokban jártas, keserű, csalódott ember, én én mesélem el barátaim és barátnéim történetét, azt mondja nekem K., hogy ő, K., ezt az asszonynak mondotta egy kristályos éjszaka, szereti az éjszakát, a tér fekete üregeit, a kétes sötétet...”

A tónus, inkább mint a Termelési regény esetében, több, mint jólismert. Ha igaz Dosztojevszkij maximája, hogy az egész orosz irodalom a Gogol Köpönyegéből bújt ki, még inkább igaz, hogy az egész huszadik századi avantgardista próza az Ulysses utolsó nagy monológjának a szülötte.

Esterházy Függője, ez a különös „bevezetés a szépirodalomba”, amely, mint megtudjuk, „egy könyvsorozat első darabja”, egyetlen mondat függő beszédben. Az egyik legfontosabb strukturáló eszköze: a montázs. A könyv — lapjairól „kamaszok szabad világa tárul elénk, s ebben a világban nemcsak a hatvanas évek farmernadrágosai mozognak otthonosan, hanem Kosztolányi Dezső és Csáth Géza is” — mindenképpen a Joyce egyenesági leszármazottja s tűnődhetünk azon, hogy egy Esterházy-formátumú egyéniség a Termelési regény után immár, megengedhet-e magának egy ilyen direkt „plágiumot”, hogy elég-e ennyi az üdvösséghez, hogy nem túlságosan kevés-e egy ilyen Molly-keltette monológ egy egész kisregényhez, még ha az csupán „bevezetés” is egy könyvsorozathoz.

Addig hát, míg az egész ciklust boncolgathatjuk, tallózzunk találomra eme Függő ben, lássuk, mit árul el róla néhány kiragadott részlet?

„... föl-fölvetődő testük nem hozott rájuk feledést, ellenkezőleg, csak emlékezetükbe idézte kötelességüket, hogy keressenek; ahogy a kutyák kaparják kétségbesetten a földet, úgy kaparták egymás testét...” — olvasuk a 10. oldalon például.

S „a teába áztatott madelaine-darabkáknak az íze” természetesen arra utal, hogy itt is afféle utazásról van szó „az eltűnt idő nyomában”, mint Proustnál, a modern próza — Joyce mellett — másik nagy mesterénél, míg a 147. oldalon olvasható „hihetetlen, mennyi ártatlan mozdulatot nem tehetünk meg életünkben, még a legszeretettebb lényekkel se, még egyedül a szobánkban, a lépcsőházban, a liftben se” viszont az existencia- lista forrásokra utal vissza. Ami persze korántsem Jelent csak negatívumot. Sőt. Legfőbb ideje, hogy a magyar próza is eljutott már idáig. A tét a következő lépés. A hogyan tovább?

A Termelési regény szintézisként volt elkönyvelve, annak ellenére, hogy szerzője még nem töltötte be a' harmincadik életévét. Gondolom, egy ilyen egyértelmű kritikai és közönség-siker után aligha könnyű a továbblépés, attól függetlenül, hogy a Termelési regény végülis milyen helyet foglal majd el az egyetemes magyar próza értékhierarchiájában. A Függő tehát mindezek figyelembevételével olvasandó és értékelendő, s a végső konklúziót egyelőre el kell halasztanunk. Legalábbis addig, míg a beígért folytatásokat is végig olvashatjuk.

Egy azonban bizonyos: Esterházy „mellékszereplői” ugyanannak az azonosság-zavarnak a szülöttei és elviselői, amelyről Hanák Péter beszél. Hanák írásához az Es-nek