Irodalmi Szemle, 1981

1981/9 - FÓRUM - Cselényi László: Radar III.

RADAR III.

Mellékszereplők, avagy az azonosság zavarai

Köztudott, hogy a magyar irodalomban, létezésének hét évszázada alatt soha nem volt még oly korszak, melyben a próza elébe vágott volna a költészetnek. Ma, úgy tűnik, ennek a csodának lehetünk tanúi. Ügy tíz—tizenöt éve a líra egyre inkább veszíteni látszik pozíciójából, az epika pedig, nevezetesen a regény, egyre inkább fontossá válik.

Mint minden fordulat, ez sem egyik napról a másikra következett be. A látványos térhódítás jó tíz—tizenöt esztendeje tart, de előzményei jóval korábbiak. Voltaképpen az övenhat utáni konszolidáció kezdete jelölhető meg kiinduló pontnak, pontosabban, az ötvenhat utáni konszolidáció szívta el a nedveket a líra fájának gyökerei alól s kedvezett inkább az epikus (de persze nemcsak az epikus, hanem a drámai, sőt a tudományos irodalmi] műfajoknak. Tény és való, hogy az olyan jelentős prózaírók, mint Ottlik Géza vagy Mándy Iván épp az ötvenes évek végén jelentették (jelentethették) meg máig legizgalmasabb munkáikat, de még az olyan, korábban már jól ismert írók is, mint Örkény István, Cseres Tibor vagy éppen Darvas József (nyilván az előbb említettek hatására) most, a hatvanas évek elején-közepén újítják meg életművüket (Részeg eső, Hideg napok, Tóték). S most, a hatvanas évek közepén írják jelentős műveiket Fejes, Csurka és Karinthy, Hernádi és Konrád, hogy nagy részük el is hallgasson nyomban s megmaradjon voltaképpen egykönyvű írónak (Fejes: Rozsdatemető, Konrád: A látogató). S ekkor, a hatvanas évek közepén sorakozik föl melléjük az új nemzedék.

Mindehhez hozzátartozik persze a másik oldal is. A líra háttérbe szorulása. Az is köztudott, hogy az ötvenes években, de még a hatvanas évek elején is a költészet, inkább mint bármikor, tartja vezető szerepét. Illyés és Benjámin, Weöres és Juhász, Nagy László és Pilinszky ötvenkettő s úgy hatvanöt között írja életművének legfontosabb darabjait (Kézfogások, A hallgatás tornya, Harmadnapon, Deres majális, A tenyészet országa). Nem arról van szó természetesen, hogy ezek ez élő klasszikusok egyik napról (egyik évtizedről) a másikra elfelejtettek volna jó verset, nagy verset írni. Ez így nem igaz. Weöres ekkor írja a Psychét s Nagy László utolsó korszakának nagy verseit, de az is igaz, hogy Illyés egyre inkább a drámára s az önéletírásra összpontosít, Weöres a Psyché mellett egyre vegyesebb és egyre soványabb gyűjteményeket jelentet meg, Juhász önmagát ismételgeti s még a Pilinszky termékenysége is csak látszat: a mennyiség nem arányos a minőséggel.

A nagyobb baj az új lírikus nemzedék szinte teljes hiánya. Tandori Ígéretes Indulás után megtorpan, s midőn maga is áttért a prózára, sem korábbi verstermésével, sem nemzedéke prózaíróinak legjobbjaival nem versenyezhet, a tehetséges Oravecz Imre meg két évtized alatt csupán két szűkszavú kötetet hoz tető alá.

S még egy szükségszerű kitérő, hogy adott témánkat minden irányból betájolhassuk: a dráma és az ún. tudományos irodalom. Talán nem minden logika nélkül való, hogy a prózával szinte egyidőben ezek is virágzásnak indulnak, inkább mint valaha. Drámaínséggel küzdő irodalmunkban soha még annyi új színdarab nem született, mint az elmúlt évtizedben, párhuzamosan a prózával. Ez gyakran a szó szoros értelmében veendő, hiszen például Örkény vagy Karinthy darabjai párhuzamosan íródnak prózai és drámai- változatban (Tóték, Macskajáték, Szellemidézés, Házszentelő). S mindezek mellé még egy furcsaság: ha azt mondottuk, hogy hét évszázad alatt a magyar líra egyeduralmát