Irodalmi Szemle, 1981
1981/9 - MŰHELY - Molnár Imre: Ellenszélben (vers)
Szorítsd, szorítsd öledre. Benne a szél és a tenger. S e papírlap kietlen négyzetcentiméterei. Jelen-léte. Megformálatlan gondolatai. Földjében isten csontváza kéklik. Öleld kietlen, novemberi sötétben. Amikor jeges szélvész süvít az ágyak fölött. MOLNÁR IMRE Ellenszélben (tisztelgés a festőfejedelemnek) opus 03. íme színeid zuhogó vízesése — a tó sima üveglap a parton kigyulladóban a fák lombkoronája tövüknél töprengő fűpamacsok bokornyi rémek zöld ősmadarak mellükre virágcsillag tűzve a meredek tépett oldalából egy fehér nyír magánya nyújtózik a sápadt ég felé a pillanatot várva amikor gyökereszakadtan a fekete mélységekbe zuhan Kórházfehér utcalámpa alatt két árva utas álldogál magukon meg a világon szánakozva mögöttük üresség előttük a semmi szamárkájuk a mozdulatlanságig hőköl vissza a fekete dombokon ott az arcod — egy ház homlokzata rajta az őrületből világító szemed két fényes ablak 02. itt hagytad ránk a világot elmozdulófélben meghasadt lélek lett az időnk Drága Fejedelem hová lettek őrült színeid ecseted kardéle amivel összekaszaboltad a rád szakadt szürke sötétséget lomposok vagyunk mint elbitangolt tevéid magányosan kifosztottak mint zokogó cédrusaid lángot tüzet táncot mindent kioltott a hamueső porhavazás tenyerünket a fagy szemünket a sós víz fogva tartja te csak tudhatod árva fejedelem nincs mit elinnunk már nincs hová elindulnunk s ha volna is minek érzéstelenítéssel adagolják ereinkbe a csöndet vérünkbe az erőszakolt nyugalmat ágainkra nem ülnek többé szép madarak fészkeink kirabolva homlokunk tépett meredély szemeink a falakon fénytelen ablakok
