Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Zenekari próba

végeredményben nem Is lehet csodálkozni. Az egyik stílusirányzat még csak a szárnyait bontogatja, s már itt van a következő, amelynek képviselői és hívei ugyanolyan fennhangon hirdetik a maguk igazát, mint az ellentábor tagjai, s csak abban tudnak megegyezni, hogy a harmadik irányzat valóban nem ér egy fabatkát sem. Ellentétben a korábbi művészeti irányzatokkal, amelyek az előttük uralkodó irányzatokból fokozatosan alakultak ki, a századforduló izmusai eleve és következetesen elhatárolták magukat minden korábbi irányzattól, s extrém esetekben a negatívumok mellett a bizonyíthatóan pozitív és maradandó értékeket is elvetették.

A közönség tiltakozása, s még inkább az esztéták értetlensége sok művészt arra késztetett, hogy maga teremtse meg azt a filozófiai, esztétikai és világnézeti eszmerendszert, amelynek ismeretében a kívülállók számára Is érthetővé válik a műalkotás. Sok esetben maga az eszme, az elmélet fontosabbnak bizonyult a műnél is. amely így nem volt egyéb, mint egy-egy tétel demonstrációs eszköze. A kiáltványok és az elméletek töm- kelege természetesen nem könnyítette meg az új művek megértését, illetve befogadását, a közönség továbbra is bizalmatlan maradt velük szemben, s legfeljebb arra volt hajlandó, hogy néha tudomásul vegye: ez is van. Tulajdonképpen ma is ez a sorsa minden kísérletező művészetnek; mielőtt még igazán megszeretnék, már közömbössé is válik.

A huszadik századi művészeti irányzatok többségének van egy sajátos jellemvonása: a totális ábrázolás lehetőségének tagadása. Míg korábban minden stíluskorszak egyfajta szintézisre törekedve a totális ábrázolás igényével lépett fel — természetesen a maga sajátos tartalmi-formai eszközeinek igyekezve érvényt szerezni —, addig a 19. század nyolcvanas—kilencvenes éveitől kezdődően egyre többen akadtak, akik vitatták a szintézis szükségességét és a totális ábrázolás lehetőségét, s a mimézis, a tükrözés helyett előszeretettel a valóság felfedezéséről beszéltek (s beszélnek még ma is), holott a kettő nem ugyanaz. A totális ábrázolás lehetőségét cáfolóknak kétségtelenül van egy igen erős érvük: a művész ismeretei a valóságról végesek, a valóság ellenben végtelenül sok alkotóelem minőségi és mennyiségi összhatásának eredménye, tehát eleve reménytelen feladat egy ember számára, hogy a valóságot a maga teljességében tükrözze. Ezek a művészek természetesen meg sem próbálkoznak vele, sőt még az őket körülvevő szűkebb világ bemutatásáról is lemondanak, ehelyett inkább saját énjüket, mint felfedezésre, illetve megismerésre alkalmas „objektumot” helyezik előtérbe. Ennek számos oka lehet; egyebek között a valósággal szembeni közöny vagy éppen a valóságtól való félelem is.

A továbbiakban leszűkíteném a kört az irodalomra, pontosabban a regényre, hiszen eredetileg onnan indultam el, s oda szeretnék visszajutni is.

Az elmúlt másfél—két évszázad során az irodalmi műfajok közül talán a regénnyel kísérleteztek a legtöbbet. Megtehették, hiszen eléggé amőbaszerű képződmény: meghatározott formája nincs, méretei tetszés és szükség szerint növelhetők vagy csökkenthetők; az író szinte mindent csinálhat vele, csak arra kell ügyelnie, hogy az olvasó ne unatkozzék olvasás közben. Ezt rendszerint úgy éri el, hogy Izgalmas történetbe helyezi árnyaltan megrajzolt, életszerű hőseit, akiket az olvasó megszeret vagy meggyűlöl. A hagyományosnak nevezett regény (szinte valamennyi csehszlovákiai magyar regény ilyen) mindig a valószerűség látszatát igyekszik kelteni, mintha csak az életet másolná. Századunkban azonban a regény sem maradhatott immunis a formabontó törekvésekkel szemben. A Dosztojevszkijjel elkezdődött folyamat, úgy látszik, végérvényesen felszámolta a hagyományos regény egyeduralmát, s ennek következtében gyökeresen át kellett alakítanunk a regényről addig vallott nézeteinket is.

A regény tehát a korlátlan lehetőségek műfaja lett — jóllehet az olvasók szemében továbbra is a „hagyományos regény” a legrokonszenvesebb —, ennek azonban a csehszlovákiai magyar prózában szinte semmi jele sincs. Már korábban is megállapítottam, hogy prózánk formai szempontból konzervatív, tematikai szempontból pedig meglehetősen egyhangú. Különösen a regényeinkre vonatkoztatható ez, ami valószínűleg azzal függ össze, hogy regényíróink döntő többsége már túljutott azon az életkoron, amikor az .ember még sokkal könnyebben kapható a kísérletezésre vagy az írásra. A csehszlovákiai magyar regénytermés mennyiségileg is eléggé szegényes, s ami van — egy-két kivételtől eltekintve [Egri: Agnus dei; Dobos: Egy szál ingben; Dubá: ívnak a Csukák;