Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - KRITIKA - Varga Erzsébet: Cudar elégia

telen megújulásának szép hitét. A „lesznek még tündöklő látomások és szerelemtől izzó hajnalok” hitét. Az emberség hitét, amely él, létezik — mindenféle atombomba- konstruktőrök, hadvezérek, tábornokok és egyéb társadalmi mumusok ellenére.

A természet szkizofrén volta mindenekelőtt a „kinti” (objektív) meg a „benti” (szubjektív) természet szembeállításában nyilvánul meg Zs. Nagy verseiben; míg a „kinti”, az objektív természeti valóság általában tiszta, derűs, „ibolyacsokrok és egyéb tavaszi kellékek”, „langyos és illatos légáramlatok”, „piros és pöttyös bogarak”, barkaágak, eperfalombok, lósóskák, „igazi citromligetek”, szamócák, áfonyák és „kökények havától” fehér berkek tavasza vagy nyara (a „tél" szinte sohasem az objektív természet tele, hanem a társadalomé, mint például az Oázisok is lehetnek című versben: „a tél amott van a / déli meg északi sarkon / meg zsélyben / januárban / amikor még gyerek vagyok (...) detektoros rádión hallgatom magyari / imre zenekarát és horthyt / szálasi szerelmesen suttogja a fülembe hogy / a helyszínen felkoncoltat minden hazaárulót / apámat is / aki épp akkor készült elárulni / nemcsak a hazáját / hanem az egész harmadik birodalmat”), addig a „benti” természet, a költő belső világa a leggyakrabban „hideg szelek”, „barbár virágok”, „fájdalmas gyümölcsök”, didergő csúnya kertek ősze vagy tele, „dáliák barbár birodalma, őszirózsák hangos manifesztációja”, kon- kordia fürtjeiről csöpögő „poros szeptemberi szomorúság”, súlyos lombú, nyöszörgő fák, a költő hangulatára havazó nagy pelyhek, esetleg kajla csőrű, károgó varjak mogorva világa. Ebből a fájdalommal terhes belső valóságból pedig csak egyféleképpen lehetséges kitörni: a friss tisztaságra nyíló ablak kitárásával, vagy — mint Zs. Nagy teszi — kiverésével, hogy a „barbár kert virágai” közé, a költő gyakran feloldhatatlannak tűnő magányába beáramolhassék „a hajnal”, a kispolgári előítéletektől-csökevé- nyektől, e „szennyes lé”-től megtisztított új valóság, a hegesztők (munkások) meg a parasztok boidogságért-cselekvő embersége, mint a Huszonkilenc című költeményben, amelynek IV. részében a költő programot is fogalmaz, kötelezettséget is vállal:

„És a parasztok is valami hasonlót akartak cselekedni, de

nem tudták kifejezni magukat.

Ezért megkérték a költőt,

mondja ki helyettük a dolgok lényegét.

A költő,

aki épp befejezte a bűnügyi eljárást önmaga ellen,

tiszta szívvel vállalta ezt az új ügyet.”

Tehát mégiscsak létezik a társadalmi valóságnak olyan területe, olyan közössége, amelynek ügyét a költő is vállalni tudja, amellyel ő is azonosul, amelyre ablakot mer nyitni, s amelyet élesen elhatárol a neutronbomba-gyárosok vagy a „költők leikével manipulálok” megvetett világától, sőt a „károgó piaci kofák” meg a „kereplő szájú téli vigé- cek” kispolgári valóságától is. A Búcsú Zsélytől című versben ugyancsak a szószóló, a „lant" szerepének tiszta-szívvel-vállalása kap hangot:

„A bajok, könnyek, bánatok, tudom, másutt is megtalálnak, de szebben szólnak a dalok, ha lantja leszek a családnak,

amelynek te is tagja vagy, szép falum, hitem, büszkeségem!”

Itt, ezen a ponton, ebben a vállalásban kezd oldódni az általános kettősség; a költő

— aki a maga biológiai-társadalmi meghatározottságában tulajdonképpen összekötő kapocs a tiszta természet és a szennyes civilizáció között — felfedezi a társadalomnak a termés/e'i'oz méltó, tiszta rétegét (a társadalmi haladás hordozóját és zálogát), s azonosul veie.