Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Ébert Tibor: Pillanatok, Primitív ballada (versek)

Férceit kaftánba hajló vének,

„kvakár“ — a szárnyuk egyre való: féknek, mikor fentről bunkóz a szél, mikor a hűlő éhség enni kér, s a fagynak csőre beléjük hasít.

Kilenc madár: vastag tinta, grafit.

„Kvakár“: kilencük között biceg egy, tört szárnyára vére merevedett, kísérte sokáig sok fémmadár, füsthajú, szétborzolt látóhatár.

„Haszontalan a nyomorék, sokan vagyunk, éppen elég, számodra nincs hely itt, felesleges vagy“ — kergetik.

Kilenc madár egy szólama, hangosan érdes kakofónia, s a tizedik botladoz kerten át, viszi a szót, tört szárnyait, magát, messziről hallani: „hűsít a hó, testem lázas, oly puha, jő ..

Homályos téli délután terpeszkedik a tájra, kilenc madár gubbaszt az udvaron, a csönd, póznák, nyomok, torony mind mintha valamire várna . . .

És megmoccan, távolról felvonít,

mint hideg kés váj csontokig,

agyakba, sejtekbe hatol:

egyenes, béna hang, sziréna szól,

a szó, dal, kamarazene, kvakár,

gyertyaláng, pince, dübörgő korái,

majd csönd, csönd, csönd szakad a csöndre,

csönd súlya csöndtömbökre borul

köröskörül és láthatatlanul.

Dőlt póznák árnyain nyomok, vörös tintába mártott pamacsok, tépett a fehér testű hó, itt-ott egy tollcsomó.

Kilenc madár, kilenc csőr, száj, éhség.

Homályos téli délután terpeszkedik a tájra, hó, póznák, nyomok, hó, hegyek, és mintha visszaszállna egy szárazon zörgő korái:

„kvakár, kvakár, kvakár ..