Irodalmi Szemle, 1981
1981/8 - Duba Gyula: Örvénylő idő II. (regényrészlet)
Péter röviden elköszönt, és kiment, Jocó utána. A farkaskutya a kapuig kísérte őket. A házból nem jöttek ki utánuk, még visszanéz, de nem jönnek ki, benn maradnak és róluk beszélnek. Nehéz arra gondolni, hogy odabenn tovább esznek, és róluk beszélnek. Árpi sem jött ki utána. Az asztal mellett maradt, és hallgatja, ahogy a nagyapja így szól hozzá: A barátod megváltozott, a maga útján jár, elszakad tőletek, felfelé igyekszik. Végül le ne essen a magasból, mert kitöri a nyakát, ha onnan leesik. Aztán betelepültekhez mennek, alig ismerősek, majd újra gazdákhoz. Régi és új arcok, közeli és távoli szemek jönnek feléjük, fekete ruhás öregasszonyok és szürke bajuszos férfiak. Tojás nincs, állítják, mondják, magyarázzák. Nem tojnak a tyúkok, erős a tél. Kevés a gabona, nem jut szem a baromfinak, minden kenyérre kell, a búza, a rozs, még az árpa is. Kevert lisztből sütjük a kenyeret, milyen ész írja elő, hogy mennyit tojjanak a tyúkok? A szavak árja úszik szemben velük, nem védekezhetnek ellene. Péter tudja, hogy az emberek igazat mondanak. — Menj a kamrába a tanító úrral, mutasd meg, hogy nincs tojásunk — mondja Jolánnak az anyja. Jolán már hazajött az iskolából, hímez az ablak előtt. Ne... — akarja mondani, nem szükséges... Tiltakozna, de a lány már rámosolyog, és nevetve indul, ő pedig kelletlenül megy utána. Jolán fehér nyaka melegen nyúlik ki blúzából, ring a melle, tompora domború, lába formás. Látja, tanító elvtárs, nincs tojás. Felemeli a szalmából font tojástartó kosár tetejét, nézze meg, hogy üres, de ő alig néz oda, Jolánt nézi, nem is az arcát, a testét nézi, s már megérintené, de a kamraajtón begördül Jocó: Mindent nézz meg, Nagybene, ne higgy az asszonyoknak, mer hazudo- zók... Pattog és parancsolgat, s őt elönti a düh: Menj innen, te hülye, te idióta vad- szamár! Jolán visszateszi a kosár fedelét, s ahogy elmegy mellette, hozzáér, és kitér neki anélkül, hogy megfogná, hogy érezte volna a bőre melegét. Mintha nagy vízben úszna, szemben az árral, s a falut felé sodorná az áradat. Úszik, de a falu hatalmas tömege nekifeszül, és sodorja vissza magával. Pedig most csak tojásokról van szó. Közönséges fehér tyúktojásokról. Gyerekkorában tucatszámra lopkodták, és eladták a fogyasztási szövetkezetben, vagy fagylaltot vettek. Azelőtt a fagylaltárusok tojásért adták a fagylaltot. A szövetkezetben pengőért adták el a tojásokat, a pengő sokat ért, mert kevés volt belőle. A bokszerét is ilyen lopott tojások árán hozatta Pestről, de soha nem verekedett vele ... Hát most is vacak tojásokról van szó, hogyan lehet mégis ilyen nehéz ...? Elment a házuk előtt, alig nézett a fakapura. A Nagybene portára nem akart bemenni. Anyja most egyedül van otthon öregmamával, Péter nem akarja, hogy ők is némán nézzék, és várják, mit akar. Különösen öregmama szemét nem akarja látni olyannak. Este megmondom anyámnak, gondolja ... — Ammá nem lehet, ide is kell mennyi... Mit gondősz, a te anyád kivétel? — A kézbesítő rikácsol, mintha bosszúvágy fűtené. — Megmondom Piškovičnak, hogy anyádhoz nem mentél be, megállj! — Nem hallgat rá, továbbmegy, hátra sem néz. Jocó elmarad tőle, be akar menni, kiáltva kérdezi: — Van kutyátok? — Van — veti hátra határozottan a szavakat —, nagyobb, mint a Harangozó Árpié, valóságos fenevad. Tavaly széttépett egy borjút. — Borjút? — Erre Jocó lemond a tervéről, hogy bemenjen Nagybenéékhez. — De este majd szólj anyádnak, hogy adja be a tojást, mer nagy baj lesz belőle... Viszi magával az emberek tekintetét. Változó kép, ahogy nézik őket az emberek. A betelepültek tekintete türelmetlen, ingerült és elutasító. A régi lakóké kissé csodálkozó, idegenkedő. Megkönnyebbülten állapítja meg, hogy megvetést nem lát benne, csak értetlenséget és várakozást, valami távolodás visszfénye mellett, ami fájdalmat okoz neki, és amelyet Harangozó Árpin látott leginkább, majd később Nyíró Bélánál, akit okos embernek tartott. — Közéjük álltái? — Komolyan kérdezte, s mintha csodálkozna. — Kibírod közöttük? Hát... talán jól teszed. Fiatal vagy, de... ne menj nagyon messzire! Törődj a gyerekekkel, azért megbecsülünk. Megértő tekintetet várt, csak egyetlenegyet. Sóváran vágyódott utána, szinte már fohászkodott érte. Akkor sem találkozott vele, amikor apja jött velük szemben a szekerével. Nagybene megrakott szekere úgy úszott a hideg téli világban, mint egy mozgó szénaboglya, az oldala deres, és körülfelhőzi a lovak párája. Keményen csattognak,
