Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Duba Gyula: Örvénylő idő II. (regényrészlet)

történik, a gondolkodásuk, örökölt értékeik, sorstudatuk ellen. Hát hogyan helyeselhetnék, amit teszek? Nekem pedig mindent meg kell tennem, mert hiszek abban, amit tenni kell...

Ilyen bonyodalmakba kevertél, Albert, s most tanácstalanságomban magamra hagysz kettéhasadt lelkemmel... Nem jól van ez így, Albert.

Meszesgödörben az oltott mész, mondta magának megkönnyebbültem, hogy hasonlatot talált Jocó szemrehányásaira. Pontosan úgy pöfög, mint az oltott mész.

Jocó háborgásának bugyborékai megállíthatatlanul röpködnek a kövesút felett, akkor sem hallgat el, amikor a következő ház elé érnek. Kinyitja az utcaajtót, és tovább beszél. Az ajtó nyikorgására nagy szürke folt mozdul el az eresz alja fehér terében, feléjük indul, és morogva közeledik. Hegyes fejű, izmos farkaskutya. Fülét lesunyja, fejét meghajolva előre szegezi. Harangozó Árpi Vadász nevű kutyája. A kézbesítő belép az udvarba, morog, s botját pörgeti. Hetykén, peckesen megy a ház felé, majd ő megmutatja, hogyan viselkedik egy igazi funkciós; az nem félhet az ördögtől sem, mert övé a hatalom. Meglátja a kutyát, megtorpan, aztán nagyot ugorva visszalép. Péter mögé húzódik, és a botját védekezve maga elé tartja.

— Hej, te Nagybene, csak nem veszett kutya .. . pokol fajzatja, rúgj má a pofájába, hogy fölforduljon, ne félj tőle, hej, Nagybene!

Az állat hozzájuk ért, megszagolta Péter bakancsát, és egyszerre jámbor lett, Jocókát is körülszaglászta, aztán visszatért a tanítóhoz, és megnyalta a kezét. Ismerték egymást, de a kézbesítőtől idegenkedett, és az is gyanakodva figyelte.

— Itthon a gazdád, Vadász? — simogatta Péter a kutya fejét.

Ne legyen itthon, gondolta magában.

Üres az udvar, az eresz alatt tyúkok ülnek, senki nem jön feléjük. Be kell menni a házba. Bárcsak ne kellene bemenni a házba!

Ö megy elöl, benyit. Meleg ételszag csap az arcukba, éppen ebédelnek. Hárman ülnek az asztal körül, Árpi, az anyja és a nagyapja. Az asztal közepén világoskék fazékban leves gőzölög. Mindannyian felemelik fejüket, és rájuk néznek, de tovább esznek. Nézik őket, s közben kanalazzák a levest. Mindenütt megnézik majd őket, és várják, hogy megmondják, mit akarnak, miért jöttek. Az öreg Harangozó a leves utolsó cseppjeit kanalazza. Csörög a tányérjával, és szürcsölve eszik, egérszínű bajuszán zsírcseppek ülnek. Nem szól Árpi sem, vár. Legalább ő mondana valamit. Hosszú pillanatokig csak az evés zaja hallatszik, s még jobban elmélyíti a csendes várakozást. Mögötte Jocó szuszog, botja időnként megkoppan. Aztán Péter beszélni kezd. Most folyékonyan mondja a szövegét, mintha emlékezetből leckét mondana. Ugyanazok az érvei, mint Berec Jónásnál. Vég nélkül ismétli őket, megsokszorozza, és elnyűvi magát általuk. Megkínozzák az érvek, mert ha igazak is, állandó ismétlésük szégyenérzettel tölti el. Az állandó ismételgetés a legszebb igazságokat is megkoptatja, erejüket meggyöngíti, úgyhogy azok nem hatolnak az emberi lélek mélyére, elpukkannak a figyelem felszínén.

Elhallgatott, amit el kellett mondania, elmondta. Teljesítette a kötelességét. Megtette, amit tehetett. Most várakozik, szívesen elmenne, de vár.

— Tojás kellene? Szép busák és marinák nem kellenek? — Harangozó Árpi rámosolyog, de Péter görbének látja a mosolyát, és a szemében valami kezdődő idegenség közönyét véli felfedezni. — Tegnap a Pilinckénél voltam, léket vágtam a jégen, és horoggal kilószámra fogtam busákat meg marinákat. Jó fogás volt, Petár. Bakai Jóska is velem volt, hazavitt néhány nagy busát, de még maradt elég. Beadom a tojás helyett.

Nevet rá csúfondárosan, az öregember is mosolyog. Csak Árpi anyja nem nevet. Az asszonyok sehol sem nevetnek, csak a férfiak. Péter sem mosolyog.

— Tojás van kivetve ... száz darab, be kell adni, ilyen az előírás ... — A kézbesítő erősködik mögötte, kopog a botjával. — Hal nem jó, tojás kell.

— Gyere ki a Pilinckéhez, most mindig jó fogás van, éheznek a halak a jég alatt, meg a levegőjük is kevés... — Árpi tovább mosolyog, de az idegenség nem tűnik a tekintetéből.

— Mindennap tanítok — hallja a saját hangját —, egész nap tanítok, halászásra nincs időm.

— Tanítasz .. . igaz, tanítasz, amikor nem a falut járod ... Hát nem jöhetsz már a Pilinckéhez. Nem baj. Ha halat ennél, csak szólj.