Irodalmi Szemle, 1981
1981/8 - Duba Gyula: Örvénylő idő II. (regényrészlet)
ÖRVÉNYLŐ IDŐ II. — A névsor... — A titkár papírlapot nyújtott feléje, s közben fürkészve végigmérte. — Anyádat se kerüld el, ő sem kivétel. — Felkelt az asztaltól, megveregette a vállát, és elmosolyodott, mintha bátorítaná, s egyben a tudomására hozná, hogy az anyjával kapcsolatos megjegyzést tréfának szánta. — Menjetek, Jocő elkísér. Ellenőriztet, hogyan beszélek az emberekkel, nem bízik bennem, mondta magában, tudni akarja, megteszek-e mindent, hogy meggyőzzem, vagy megfélemlítsem az embereket. Nem hisz nekem sem ő, sem Kis Mihály. Apád se bízik benned, mondta magában, ő sem hisz neked, mert nem érti, amit teszel. Gondolod, hogy olyan könnyű téged megérteni? Magam sem értem magam, gondolta, és néha az az érzésem, hogy akaratlanul, élet és ellenállás nélkül sodor magával az idő. Az történik velem, amit más akar. Mintha nem lenne akaratom. — Hát mit félsz, Nagybene? — harsogta nagy hangon a kézbesítő. — Ne félj senkitől, ha velem vagy, mer én hivatalos személyiség vagyok. No gyere má, osztán add ide a névsort, majd én előremegyek az udvarokba, hogy meg ne harapjanak a kutyák. Mer téged könnyen megharapnak, osztán akkor mi lesz? — Vigyázz a tanítóra ... — mondta komolyan Kis Mihály, de mosoly bujkált a hangjában. — Védelmezd, meg ne harapják a kutyák! Te vagy a hivatalos személyiség. — Ammá biztos, hogy a kutyákkal elbánok, mer elviszem a görbebotomat. De bárány- bőr sipkám nagyon hiányzik, nem vettem fő reggel, majd fázok a faluban, mer pájinkát nem kapunk sehol, ammá biztos. — Min jár az eszed, Jocö? — Éhes disznó makkal álmodik — vetette közbe Kis Mihály. — Tojást szerezzetek, ne pálinkát — folytatta Piškovič —, két hét alatt tízezer tojást kell beadnunk, úgy beszélj velük. Keményen! — Péterhez intézte szavait, de Jocót nézte, aki lelkesen bólogatva helyeselt; elégedettséget és őszinte örömet érzett, ha hivatalos minőségben, határozottan beszélhetett az emberekkel. Ilyenkor egyszerre megváltozott, elveszítette félénkségét. Megnőtt és kiteljesedett, mint a színes léggömb, kipirosodott, és mozgékony lett. Hatalma tudatában keményen követelőzött, még fenyegetőzött is ilyenkor, nagynak és erősnek érezte magát. Mintha az életében elszenvedett sérelmek és bántalmak ütnének vissza az emberekre, a megaláztatások, melyek sohasem kímélték. Ilyenkor elragadtatta magát, és úgy beszélt, különösen az asszonyokkal és az idősebb gazdákkal, mintha felettesük lenne. Az asszonyok tartottak is tőle, mert kiabált velük, arca kivörösödött, szeme villogott és a felindulástól könnybe lábadt. Féltek, hogy kitör rajta a dühöngő őrültség. Zömök, vaskos alakja remegett a felindulástól; van benne erő, mondták az asszonyok, nem lehet kiszámítani, mit tesz, ha kitör rajta az őrültség. Mintha a dolgok álomban történnének ... A havas faluban mennek Jocöval, a házak előtt néhányan megnézik őket. Olvassák a névsort, és azon tanakodnak, hogy melyik háznál kezdjék a meggyőzést. Végül úgy döntenek, hogy az alvég irányába mennek. Szuszogó, zömök kísérője mellett Péter nyúlánkabb, karcsúbb. Ha idősebb lenne, ösztövér termetű, és hosszú kecskeszakállt viselne, azt mondhatnák róluk: Don Quijote és a szolgája, a furfangos és korlátolt Sancho Panza, mennek1 újabb, értelmetlen kalandjuk elébe. Csak a sovány gebe és a szamár hiányzik alóluk... A fiú nem gondol a lovagra, bár ismerte történetét, ifjúsági kiadásban olvasta még gyerekkorában. Figyelmesen olvasd, és gondolkozz közben, Duba Gyula
