Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Ordódy Katalin: Az argoliszi öbölben (elbeszélés)

állított. Az én elképzeléseim nem az ő elképzelései voltak. S ha ő ezt szánta nekem, vállamra veszem a terhet, s követem őt.

Ez már megint nem tetszett neki.

— De biztos az, atyám, hogy ez Isten akarata? Hát mindenki, minden bajba, szerencsétlenségbe nyugodjon bele, mert pont vele így rendelkezett az Or, míg másoknak csak az élet javait juttatja?

— Avesztosz — csóválta fejét a pap —, félreértesz. A küzdelemről és a reménységről lemondani önmagunk elleni súlyos vétek, de el kell fogadnunk a ránk mért megpróbáltatásokat, amelyeket nem tudunk kikerülni, mégpedig szelíden és alázattal, mert semmi sem történik az Or tudta és akarata nélkül.

— Hát én pedig, atyám, mindent elk.övetek majd, hogy ebből az irtózatos kutyaszorítóból megmeneküljek. Még ha le is kell ütnöm valakit!...

A pap szeme villant. Most megfogtalak! — volt a tekintetében.

— Ártatlan embert megölni szabadulásod reményében, hiszen legfeljebb reményről lehet szó, semmiképpen sem bizonyosságról, az kevesebb irtózatot kelt benned, mint a bírák által elítélteken az Ítéletet végrehajtani?

A hang heves volt és számon kérő. De ő azonnal készen állt a védelmével.

— Csakhogy az nem ugyanaz az eset, atyám! Már most négy elítélt vár a bárdra vagy kötélre, s ha tudom, hogy bűnösök is, sosem láttam őket, személyes érdekem nem fűződik a halálukhoz. Míg ha szökés közben végeznék valakivel, aki akadályt gördít szabadságom elé, ez mégiscsak érthetőbb, és csak egyetlen személyről van szó.

— Balga, balga Avesztosz — a pap hangja szánakozó volt. — Honnét veszed olyan biztosra, hogy egy emberélet kioltása árán visszaszereznéd a szabadságodat?

Elgondolkodott, mert csakugyan nem ismerte a körülményeket, nem tudta számba venni, mi adódhat elő. Kár is az atyával a szót szaporítania. Míg megismeri új környezetét, megtanítják a mesterségre, jó néhány napja marad. Alaposan körülnéz, s meglátja, mit tehet.

Gondolataiból Augosztinosz atya szavai ragadták ki.

— Hát ha háborúba küldenének, Avesztosz, eldobnád-e a kezedbe adott fegyvert?

— Már hogy kérdezhetsz ilyet, atyám? — nézett megütközéssel a papra. — A háború az háború. Engem ölnek, ha én nem ölök... Tudom, mire gondolsz. Hogy ott is olyan férfiak pusztítják egymást, akiknek semmi dolguk sem volt egymással, békében, ha ismerik egymást, talán a legjobb barátok lehetnének...

A pap két kezével erősen megfogta csuklóit, és kényszerítette, hogy a pislogó gyertya (fényénél a szemébe nézzen. Sötétek voltak ezek a szemek, és most különös, tüzes ragyogás ült bennük. Egyszerre elszántság és szelídség, szeretet és kihívás. Nézte azt a keskeny arcot, amely sápadt csillogással vált ki a cella sötét hátteréből, s csak a gyertya lángja kölcsönzött némi színt neki.

— Avesztosz — kicsit lihegett, mint aki nehezen szánja magát a szóra, és még nem küzdötte le egészen izgatottságát.

— Avesztosz! Figyelj rám. Megnyitom előtted a menekülés útját. Ha kinyitod a szoba ajtaját, és balra fordulsz a folyosón, egy boltíves ágyazott kétszárnyú ajtóhoz érsz. iHalkan kell lépkedned, mert jnem biztos, hogy már minden szoba lakója alszik. Zaj nélkül kinyitod a zárat, s a nagy előcsarnokba érsz. Onnét a kertbe, ahonnan, ha átveted magad a falon, a nyílt utcára jutsz. A többi a te dolgod. Itt az asztalfiókban találsz valami pénzt. Ez a rendes pénteki alamizsnaosztásra volt szánva. Az első napokban segítségedre lehet. Persze könnyen megtörténhet, hogy még az éjszaka elfognak a kószáló őrök, de mégis — egy lehetőség.

Pillantását belefúrta a pap szemébe. Csalhatatlanul megérezte, hogy nem rejlik a szavak mögött csapda, őszintén beszél. Megszédült a közeli szabadulás gondolatára. Testét, lelkét megrázta a nem várt fordulat. Gyors mozdulattal az atya lába elé vetette magát, forró könnyek peregtek arcán. Köszönő szavak nem jöttek a szájára, csak lázasan csókolta a durva posztót Augosztinosz atya térdén, aztán mint a rugó, felpattant. Akkor az atya már kihúzta az asztalfiókot, amelynek mélyén zacskó hevert, a pénz lehetett benne, amelyről említést tett. Pillanatnyi habozás után magához vette, és a zsebébe csúsztatta.

— Köszönöm, atyám.

— A kulcs, amely az ajtót nyitja — mondta a pap halkan, nyugodtan, és 'most