Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Ordódy Katalin: Az argoliszi öbölben (elbeszélés)

A szobában, ahová beléptek, fehér szakállas férfi ült egy széles asztal mellett, de korántsem tűnt aggastyánnak. Kezeit dörzsölgette az oldalt álló parázstartó állvány fölött.

Néhány lépésnyire asztalától megálltak, s Georgiosz meghajolt. Ő utánozta.

— Városparancsnok uram, íme, színed előtt az új hóhér — s félreérthetetlen mozdulattal rá mutatott.

Azt hitte, nem hall jól. Rémülettől kiguvadt szemmel meredt Georgioszra, mint aki valami szörnyű félreértésre vár magyarázatot.

A városparancsnok nem látszott észrevenni a megdöbbenést és rémületet, amit a törvényszolga szavai keltettek benne. Futólag végignézett rajta, s parázs fölött tartott egyik kezét felemelte, mintegy jóváhagyóan, egyben elbocsátóan.

— Rendben van, intézd el a formaságokat.

Észhez sem tért, már a folyosón voltak, Georgiosz vezette őt, szaporán lépkedett, alig bírta követni, mert mindig ki kellett térnie a szembejövőknek. Kereket oldani! Igen. Sarkon fordulni, majd csak kijut valahogy ebből a labirintusból. Megtorpant, hogy máris tetté legyen a gondolat, de Georgiosz, mintha megsejtette volna, megállt, hátranézett, s intett neki, hogy igyekezzék, kövesse.

E pillanatban kilátástalan lenne a szökés, csak rontana helyzetén. Majd talál alkalmasabb időt.

Egy szobában aztán célhoz értek. Negyvenes, mosolygós, jóképű férfi sietett Georgiosz elé.

— Hát megjöttetek — mondta látható örömmel, miközben rá is vetett egy pillantást.

— Beírom az ifjút alkalmazottaink jegyzékébe, te pedig átveheted a neked járó összeget Cyrusnál.

— Avesztosznak hívják. Teljes nevén Kolnata Avesztosznak — vetette közbe Georgiosz.

— Menj tehát a pénzedért, én pedig mindent megmagyarázok Avesztosznak, amit tudnia kell.

Végre megjött a szava, nem hallgathatott tovább.

— Uraim! Megálljatok! Jelentéktelen idegen vagyok ugyan, de mégis ember, szabad ember, nem birka, akit megkérdezése nélkül tetszéstek szerint lehet hajtani ide vagy oda.

A hivatalnok szélesen és jóindulatúan mosolygott.

— Nem esik csorba a szabadságodon, ne félj. Éppen azért hagy itt most nálam Georgiosz, hogy mindent megbeszéljünk.

— A legfontosabbat máris kijelenthetem — mondta hevesen. — A hóhér munkáját semmiképpen nem vállalom!

— Ez tőled függ — a hivatalnok hangja kissé hűvösebb lett.

— Avesztosz, ég veled! — emelte fel búcsúképpen kezét Georgiosz, s mintha tekintetében némi szánalom csillant volna meg.

— Ülj le, Avesztosz — mutatott a hivatalnok egy kényelmes, báránybőrrel borított székre.

Kiszólt valakinek az egyik ajtón, aki ott tartózkodhatott a közelben. Valószínűleg minden ajtó mellett tartózkodik valaki, gondolta keserűen.

— Egy kis harapnivalót s némi bort hozzatok, hogy kellemesebben töltsük az időt.

Ült összezárt ajakkal. Elhatározta, hogy nem fog beszélni, nehogy olyasmit mondjon,

amit felhasználhatnak ellene. Csak a kérdésekre felel, meggondoltan, óvatosan.

— Azt mondod, nem vállalod a munkát, amire szerződtetni akarunk. De Georgiosznak határozottan állítottad, hogy minden munkát elvállalsz.

Szolga lépett be, tálcán húsoslepényt, fügét, mogyorót és bort hozott, letette eléjük, és nesztelenül ismét kiment.

A hivatalnok kínáló mozdulattal mutatott az ételre, s a kancsóból bort is töltött a kupákba.

Avesztosz, bár nem érzett éhséget, habozás nélkül nyúlt a lepény után, mert úgy gondolta, ha magabiztosan viselkedik, mint egyenrangú tárgyaló fél, hátha van némi esélye.

— így van-e? — kérdezte a hivatalnok, s maga is a tálba nyúlt.

— Igen, de arra valóban nem gondolhattam, hogy hóhér ...

— Mondjuk így — vágott szavába a hivatalnok —, ítéletvégrehajtó. Figyeld csak, mindjárt másképpen hangzik. Állami hivatalnok, aki az állam egyik legrangosabb in