Irodalmi Szemle, 1981
1981/7 - NAPLÓ - Cselényi László: RADAR II.
BOLYONGÁS ŐS TÖRTÉNETÜNK KÖLTÉSZETÜNK DZSUNGELÉBEN Fennhangon behirdetett Radar-rovatunk, szubjektív és objektív okokból, jókora időre abbamaradt, előbb egy váratlanul közbejött epeműtét miatt, aztán a Bartók-, Németh László-, Lukács-évfordulók okán s csak most, jó félév múltán térhetünk vissza eredeti elképzelésünkhöz. Vágjunk hát neki s kezdjük mindjárt a legelején, őstörténetünk-költészetünk dzsungelével! Az őstörténet-kutatással párhuzamosan halad a művészetek és a mitológia eredetének a kutatása is (az ősember művészete, a vallástörténet, a zene eredete, az ősköltészet problematikája). Bennünket, magyarokat különösen izgat, Arany óta főleg, ez utóbbi. Volt-e, van-e őseposzunk? Volt-e, van-e magyar ősköltészet? S ha igen, hol keressük s egyáltalán mi történt vele, hova lett? Hangsúlyoznánk, hogy Radarunk célkitűzéseihez híven, csakis könyvek, eszmék ismertetésére vállalkozunk, messziről szeretnénk elkerülni a csábító, de legtöbbször dilettáns-gyanús önálló elméletek gyártását. ŐSTÖRTÉNETÜNK „Egy régész gondolatai néppé válásunkról” alcímmel jelentette meg a budapesti Tankönyvkiadó László Gyula professzor új könyvét, s amint várható volt, máris vihart aratott, akárcsak a „kettős honfoglalás”- ról írott esszéivel. Az sem lehet véletlen, hogy a könyvet az első támadás (az Élet és irodalomban) a nyelvészet részéről érte. László Gyulának régi vitája van már a finnugor nyelvészettel, s ezúttal is azzal kezdi gondolatmenetét, hogy „régi meggyőződésem, hogy ha nyelvészek nem irányították volna az obi-ugorokra az embertan kutatóinak figyelmét, maguktól soha nem keresték volna ott elődeinket, rokonainkat”. Ellenben: „Ma már, az eddigi gondolatmenetünk során megformálódott a régi, egyirányú őstörténetkutatás helyett a szinte egész Eurázsiát végigpásztázó kutatás szükségessége ... Arról van szó ugyanis, hogy nem csupán a magyar nyelvet, nem is csupán a magyar nép elődeit kell a múltban megragadnunk, hanem azt, ami magyarrá tette őket”. Aligha véletlen, hogy mottóként Babits remek tanulmányát idézi László Gyula (az is felfigyeltető egyébként, hogy ez az 1939-ben íródott Babits-esszé, „A magyar jellemről” az idei könyvhétre jelent meg újra a „Gondolkodó magyarok” sorozatban). „... a magyar kevert és állandóan keveredő nép Szent István óta, s egész bizonyosan már azelőtt is. Vajon mit nevezhetünk jogosan alapszínnek, legrégibb rétegnek, »ősmagyarnak«? S azonos-e ez még azzal, amit ma magyarnak ismerünk? Legalábbis nem árnyalódott és gazdagodott-e azóta a felismerhetetlenségig?” S miután a „Történeti forrásaink és őstörténetünk” című fejezetben elmondja, hogy „krónikáink máshonnan származtatják népüket, mint nyelvtudományunk”, továbbá az, hogy „Anonymus megvetően beszél a paraszti emlékezésről, azt mutatja, hogy népünk emlékezete másfajta őstörténelemről szólt, mint amit a honfoglaló nemzetségek és az uralkodóházunk őriztek”. Mi volt ez a másfajta emlékezet? Ha igaz, hogy a törzsszövetség (a hét törzs) ötvözetében jött létre a voltaképpeni magyarság!!!, akkor „többé nem arról lenne szó, hogy érintkeztünk egyik vagy másik néppel itt vagy amott, hanem e népek ötvözetében jött létre a voltaképpeni magyarság”. A legtöbb vitája Lászlónak, amint már említettük, természetesen a nyelvészekkel van. Lássuk csak: „Olyan terület, amelyet a nyelvtudomány az urali-finnugor korra feltesz, nem volt” — állapítja meg lakonikusan László Gyula, mondván, hogy szerinte legalábbis három őshazának kellett RADAR II.
