Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Hagyományunk: a Sarló

szerkesztésében. Egy-két év leforgása azonban jócskán megrostálta azokat, akik csak fél szívvel, kétes meggyőződéssel, vagy amolyan útitársként csapódtak a mozgalomhoz. Egy részüknél az érvényesülés, a polgári élet nyújtotta lehetőségek csábítóbbak voltak, mint a mozgalomhoz tartozás, mások eszmei különállásból váltak meg a mozgalomtól. Jellemző, hogy 1932 őszén, a mozgalom működésének értékelésekor a Sarló vezetősége

— egyes szakcsoportokat leszámítva — mindössze 62 tagot tartott nyilván.

Ezekben a hónapokban különösen a kulturális munka megszervezéséből vállaltak tetemes részt, s rendkívül jelentős volt az a tevékenység is, melyet Fábry Zoltán folyóiratában, Az Ürban végeztek. Publicisztikai aktivitásukra jellemző volt, hogy különböző műfajokkal kísérletezve próbálták a munkás-paraszt olvasóközönséghez közelíteni a társadalmi problémákat, s azokat a kérdéseket, melyek ezt az időszakot jellemezték. A dokumentumirodalom támogatása is a sarlósok nevéhez fűződik. S bár e téren — néhány riport, visszaemlékezés kivételével — érdemleges eredmény nem született, szándékuk szerint ezzel a műfajjal is a munkásélet részévé (eszközévé) kívánták tenni az irodalmat. Ezekben a hónapokban jó kapcsolatot tartottak fenn a CSKP képviselőivel, Major Istvánnal, Steiner Gáborral, közvetlen kapcsolat alakult ki Fábry Zoltánnal és a DAV képviselőivel, Vladimír Clementisszel, Ján Poničannal, Laco Novomeskývel és másokkal.

Fellépésük az amszterdami háborúellenes kongresszuson, vagy a magyar kommunisták (Sallai Imre és Fürst Sándor) kivégzése elleni tiltakozásuk egyértelműen azt bizonyítja, hogy a kor ütőerén tartották kezüket, s ha egyes kérdések megítélésében még néha érvényesült is a „sajátos” nézőpont, egészében a párt politikája szellemében tevékenykedtek. Vonatkozik ez a sarlósok konföderációs elképzeléseire is, mely Az Ot-ban folyó vita során is módosult. Nem árt tehát hangsúlyoznunk Viliam Plevzának azt a megállapítását, hogy „a Sarló tagjai mindig a CSKP-nak a csehszlovák körülményekből kiinduló nemzetiségi politikája értelmében léptek fel.” Ennek hangsúlyozását azért is szükségesnek tartjuk, mivel a közelmúltban is tanúi lehetünk nem egy félreértésnek, elhamarkodott, felületes ítéletalkotásnak. Arra is volt példa, hogy a Sarló egészét elmarasztalják a narodnyikizmus, vagy a trockizmus vétkében. Holott ez a vád csupán a mozgalom egyes kispolgári tagjaira vonatkozhat, akik a „proletariátus oldaláról való óvatos elhúzódás idején ultraradikális trockista jelszavakkal fedezték” elhajlásukat a nemzeti és szociális szabadságharctól — ahogy Balogh Edgár írta 1934-ben, Az Üt hasábjain megjelent A harcban nincs megállás című írásában. Az ilyen és hasonló vádak kiterjesztése a mozgalom egészére ma már történelmietlen s csak arra jó, hogy velük csökkentsék a Sarló nyilvánvaló érdemeit, s tájékozatlanságból, elfogultságból megkérdőjelezzék a mozgalom vezetőinek és tagjainak (ellentmondásoktól sem mentes) áldozatos és tiszteletet érdemlő tevékenységét.

Említsük meg még azt is, hogy a harmincas évek derekán, de a felszabadulás után is vita folyt a három részre szakadt Sarló egyes csoportjai között arról, vajon helyes, taktikus volt-e Balogh Edgár említett írásának a közzététele Az í/íban, melynek alcíme „A Sarló bukásának tanulságai” volt. A „későbbi események fényében ez a döntés elsietettnek tűnhet, hiszen lemondást jelentett azokról a postdemokratikus követelésekről, amelyek az adott korban is a praeszocialista nélkülözhetetlen feltételei voltak: egyben és egyidejűleg” — írja Csatári Dániel 1978 októberében a Tiszafáiban. Ügy hisszük, a vita e téren felesleges, hisz írásában Balogh Edgár lényegében a tényeket rögzítette, néven nevezte a különböző színezetű kiválásokat, megfutamodásokat. Az álradikális és látszatszocialista törekvésekkel szemben „a kommunizmusig letisztult Sarlónak a nemzeti harc új, magasabb szakaszát, a szociális tömegmozgalom s a nemzeti tömegakciók offenzíváját kellett volna ezen a ponton megnyitnia... a fasizmus, az imperialista háborús előkészületek s a nemzeti elnyomás ellen” —■ írta Balogh Edgár. Nem hagy kétséget afelől sem, hogy „A Sarló következetes nemzeti harcának hagyományára támaszkodva fel kell karolnunk minden becsületes nemzeti törekvést, mely a magyarság nemzeti elnyomása ellen irányul, külön kell azt választanunk a burzsoázia élősdi érdekeitől s szívós marxista—leninista agitációval és propagandával oda kell hatnunk, hogy mindez a törekvés következetesen a dolgozók szabadságharcává váljék a népmozgalommá szélesülő proletár osztályharc forradalmi vonalán.”

A sarlósok jelentős része megtalálta az utat azokba a szervezetekbe, melyek ezekben az években az előretörő fasizmus ellen a népfrontpolitika szellemében szerveződtek.