Irodalmi Szemle, 1981
1981/7 - LÁTÓHATÁR - Vladimír Kolár: Nyaralás (elbeszélés]
— Alszik ... Pedig mintha valami mozdult volna. — A beszüremlő fényt ismét elnyeli a szomszéd szoba. Hamarosan úgy alszom, mint egy darab fa. Már pakoltunk be a kocsiba, de a nagyi még mindig szabadkozott. Azt hitte, hogy apu ilyen rövid idő alatt úgysem tudja elintézni az útlevelét, de hát mindenütt van ismerőse, három nap múlva a kezében volt. A nagyi mégsem örül az útnak. Egyre attól tart, hogy nyűg lesz a nyakunkon, és a rosszullét kerülgeti, ha az autóban töltendő kilométerekre gondol. Maga Jugoszlávia azonban birizgálja egy kicsit a képzeletét. A nagyapi ugyanis hajdanában, még a monarchia idején, ott katonáskodott. — Csupán Janda kedvéért vállalom ezt az utat. Mindig mondogatta, hogy azt a tengert látnom kéne egyszer. Hanem a hőségtől, a tűző naptól félek. Az autóban mellém telepedett. Láttam, hogy szinte elakadt a lélegzete, amikor apu kíméletesen közölte vele, hogy megállás nélkül tesszük meg az utat. — Tudod, a szállás nagyon drága. Ezer kilométer tizenöt óra alatt megtehető. Holnap reggelre ott lehetünk. — Annyi baj legyen, én ülve is kialszom magam. Jandát annak idején marhavagonban vitték, nem volt ilyen kényelme, mint nekünk. Csak miattad aggódom, Jeník, nehogy nekimenj valaminek. — Időnként majd megállunk. Eszünk, iszunk valamit, s egy kicsit pihenek. A legrosszabb esetben pedig itt a sátor, valahol felverjük és kész. A nagyi kicsit fél a sátorozástól. Attól tart, hogy nem tesz jót a reumájának, de mivel ott délen melegek az éjszakák is, hálózsákban valahogy ki lehet bírni. — Gyerekeim, nem is képzelitek, milyen örömet szereztetek nekem, hogy vénségemre elvisztek magatokkal. Különben mikor látnám én a tengert! Mintha eddigi vonakodása csupán komédia lett volna. Az igazság az, hogy nagyi valóban örül, hogy velünk jöhet. Az autóban is állandóan szövegel, hogy igen, itt Magyarországon is masíroztak nagyapiék annak idején, s meglátjuk majd Hercegovinát meg Szarajevót, ahol elintézték a mi Ferdinándunkat. — Ä, dehogy, nagyikám, csupán Isztriába megyünk, az Adriához. Hol van onnan Szarajevó! Nem is lenne tanácsos elmenni abba a forróságba. Meglátod, tetszeni fog minden. A csupa-zöld hegyek, a kellemes tenger, az apró hullámok, a tiszta víz... A vámnál apu ideges egy kicsit. Nem tud színészkedni, de hát én úgysem árulnám el, hogy láttam, hová teszi a dugipénzét. Az egyik kereskedelmi partnerétől vette a valutát, nem sok az egész, de hát minden fillér jól jön majd abban a fene nagy drágaságban. A vámosokat csak a pénztárca tartalma érdekli, no meg belekukkantanak a bőröndökbe is, s már előre mosolyognak, hogy bizonyára konzerv van bennük. Szép jelvényt kaptam tőlük meg valami térképfélét, a nagyi bédekkernek mondja. Szívélyesen fogadnak bennünket a hazájukban, szép időt kívánnak. A nagyinak a fiatalabbik, a bajszos vámos tetszik. Szép barna, derék legény. — Milyen kedves emberek! Janda is nagyon szerette az ittenieket, mindig jó szívvel emlegette őket. Apu becsukta az autót, kissé megkönnyebbült, hogy minden simán ment. — Nem találtak semmit. Pedig attól a bajszostól tartottam egy kicsit. Nagyon szúrós tekintete volt. Ügy éreztem, mintha a vesémbe látna. A bőröndömben lévő konzervekről is tudott. Anyu elnevette magát: — S azt hiszed, hogy ahhoz Sherlock Holmesnak kell lennie? Nem esett a feje lágyára, hogy ne tudná, mire számíthat a csehszlovák turistáknál! Mintha hosszabb lenne az út hazafelé. Talán azért, mert levert a hangulat. Sehogy sem akar fogyni az út. Odafelé mindig ébren voltunk. Legalább tréfálkoztunk, szórakoztunk. A nagyi mesélt, még énekelt is, anyu meg apuval vitatta a költségvetést. Hogy elsősorban is rajtam lehetne valamicskét megtakarítani, mivel csak két év múlva kapok személyi igazolványt, így bizonyára adnak rám valamilyen kedvezményt. Anyu útközben be akarta váltani a csekkeket, mondván, hogy jobb a pénz, biztos, ami biztos, csakhogy apunak már előre be volt osztva, hogy mennyit váltunk be az első héten, mennyit a másodikon. Most úgy ül apu, mint akit fejbe kólintottak. A konzervkészlet egy kicsit megfogyat
