Irodalmi Szemle, 1981
1981/7 - Duba Gyula: Örvénylő idő (regényrészlet)
Duba Gyula ÖRVÉNYLŐ IDŐ [Regényrészlet) 1 Egy évvel később, november végén havas eső esett. Akkor az évek az őszi esők jegyében teltek, mogorván és kietlenül. Nyár múltán, a hűvös, szeles idők jöttével az emberekben gyűlni kezdett a feszültség. Az egyre rövidebb borús nappalok száműzték a meleget, szelesek, és szomorúak voltak a reggelek, és a végtelennek látszó, tömötten vonuló esőfelhők mögül mintha valami gonosz hatalom leparancsolta volna a napot. Az emberek hetekig nem látták a napot. Tél közeledett, gondok és nedves hideg zúdult a falura. Elégedetlenséget és indulatokat hozott az őszutó, a nehéz élet minden keservét és a havas esőt. Kegyetlen eső volt. Ritka, nagy szemű vízcseppek és sebesröptű, tapadós hópelyhek lucskos tömege. A hópelyhek súlyosak voltak, mint az esőcseppek. Csípősen fájt, ahogy az emberek arcába vágódtak, arra kényszerítve őket, hogy összehunyt szemhéjuk keskeny résén nézzenek. A ferdén lecsapódó havas eső a legkegyetlenebbül a szemet kínozta. A hópelyhek a szemgolyóba, a csupasz pupillának vágódtak. A takarmányozó kocsisok és rakodóik gumiköpenyükbe húzódtak, és hunyorogva nézték az ítéletidőt. A faluban azonnal elolvadt a hő, a havas esőtől tovább hígult és dagadt a sár, de a mezőn szabálytalan, kusza fehér foltokban megmaradt. Puhán, nedvesen és elmúlásra készen ült a felszántatlan földeken, s ha beleléptek, szinte nyomtalanul eltűnt a bakancs vagy a gumicsizma talpa alatt, és sötét lyuk maradt a helyén. A kutyát sem érdemes kiverni ilyen időben; igaza van a mondásnak, de az emberre nem vonatkozik, gondolta a konyhában a fiú. Az üveges ajtó előtt állt, nézte az esőt. Figyelte, ahogy a magasból a nagy, súlyos hópelyhek becsapódnak az udvarra, és megsemmisülnek, eltűnnek a lópaták nyomaiban, tócsák és kerékvágások sáros barázdái között. Az apró tavacskák felületét szorgalmasan pergőtűzszerűen lyuggatták az esőcseppek. Öregmama összekulcsolt kezét ölébe ejtve ül a tűzhely mellett, mozdulatlanul a kezét nézi, vagy talán alszik. Nem beszél, és merev, hajlott testtartásából nem mozdul el. Fekete kendőjétől csak szája keskeny, szürke vonalát látni az arcából, és ajka hegyes parabolaívét, amely blúza sötét ráncaival egybeolvadva melle fekete mezejébe vész. Hosszú a csend. Péter levelet ír, az asztalon fekszik a papír. Éppen csak elkezdte az írást, aztán felkelt mellőle, és kinézett az ablakon. Majd ott maradt, mintha gondolatokat, közlendőket várna a havas esőtől. Váratlanul percegni kezdenek az ingaóra láthatatlan fogaskerekei, az ütőszerkezet megindul, és az apró, elrejtett kalapács kettőt kondit a rézharangocskán. A kutyát sem... ilyen időben, csak az embereket, mondja magában a fiú. A szerző új regényének — amely az ívnak a csukák című könyv szabad folytatása — hosszabb részlete, melyet a következő számainkban közlünk, Füzesnyék — a képzelt garammenti falu — történetének az ötvenes évek első felében lefolyt Időszakáról szól. A szövetkezetesítés és a magyar iskolák megalakulásának kezdeti — és legnehezebb — korszakáról. Szerk. 601
