Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - FIGYELŐ - Mács József: Sütő András: Évek — hazajáró lelkek

Oj bocskorban egy remekmű rejtőzködik. Sajnos »túl van írva«. „Finánclábakat” leginkább a Török Mózsi történetében talál. Egy ilyen az is, hogy aratáskor attól félnek, jön-e a vihar és ledönti a búzát. „Az érett búza már nem dől le, csak meghajlik” — okosítja Veres Péter.

Szenvedélyes életet él Sütő. Mindent számba vesz, dicsér és elmarasztal. Jelenben és múltban él egyszerre. Kezét nyújtja Szabó Gyulának Gondos atyafiság című regényéért, amely szerinte a kollektivizálás korszakáról írott „egyetlen nagy lélegzetű — és nyelvében csodálatosan gazdag regény”. S „vázát ültet” Kemény Zsigmond emlékére, akit az egyetemes magyar irodalom nagy magányosának nevez. Mondanivalója van egy színművészt dicsérő szavalóestről, az 1978. évi bukaresti borzalmas földrengésről (Visz- szalopott arcok), amikor a főváros lakóinak ezrei „zuhannak az omladék alá”. A szintén tragikusan elhunyt román írótárs, Veronica Porumbacu leveléből idéz megható sorokat: „Drága Sütő András. Nagyon tetszett a maga új könyve: azért is írtam róla.” De véleménye van Kós Károly prózájáról is: „... kovácsoltvaskapu-rengeteg . ., Történelmi regényben nálánál történelmibb hangulatot senki sem teremtett prózánkban.”

Megkapó a vallomása Latinovits ereklyéjéről, Latinovits Ady-lemezéről. Csak egy mondat ízelítőnek: „Ady bennünk él — fáradalmainkban is —, a közülünk, anyanyelvűnkből kiszakadottakban hal meg naponta.” Olvashatjuk szép gondolatait Orbán Balázs képeiről (1970) és kapuiról (1978). Ami ide kívánkozik, az a mondatába fészket rakó sóhaj: „Maradnánk meg, miként a csillagok.” Érdekes megállapítása, miszerint a népi kollégista múlt a tűzfelelősök múltja (Levél Kardos Lászlónak). S meghökkentő, mert annyira találó a Németh László halálára írt leglényegesebb gondolat: „Több mint fél ■évszázados munkásságával mily roppant égboltozatot emelt népe fölé.” Már az Istenek és Falovacskák című esszéiben, úti tűnődéseiben terjedelmesen szól Nagy Imréről, a legkiválóbb romániai magyar festőművészről, s az Évek — hazajáró lelkekben ismét szerepel Nagy Imréről szóló írás (Csíkzságádi tükörcserepek). „Halála előtt üzente: mennék le hozzá a feleségemmel..

1976-ban az Igaz Szó Hagyomány és újítás-kérdéseire válaszol. Nem titkolja, idegenkedik mindentől, „ami öncélúan és erőszakoltan, kétségbeesett radikalizmussal akarja a közönséget meghökkenteni.” Ide kívánkozik, ami 1971-ben Az idő kezében címmel már erről Ír: „Költő vagyok — mit érdekel engem a költészet maga” — idézi József Attilát, hozzátéve gyorsan a saját felfogását, amely szerint a „másfelé nyúlánkozó természet, a sorsunk, létünk, múltunk s jövőnk előtt szemet hunyó játék csak addig jut maga is lélegzethez, míg pihen a föld, amely a közönyt is a hátán hordja. De ha mozdul a talaj, azt Is viszi, aki elrugaszkodott tőle.”

Köszönti a harmincéves Utunkat, emlékezik Apáczai Csere Jánosra, mély részvéttel s megrendítően búcsúzik Horváth Istvántól, Nagy Istvántól, Kormos Istvántól, s Nagy László sírjánál nyelvében bujdosó kívánja a versben bujdosónak: „Ne legyen néked nehéz a föld!” Élőket köszönt (Kányádi Sándor ötvenéves) és olyan végérvényesen távozóknak int búcsút, akiknek az örökségét büszkén vállalja. Határozottan figyelmet érdemlő naplőjegyzete saját befejezett drámáiról, hiszen az Anyám könnyű álmot ígér című könyve után olyan drámák tették ismertté a nevét otthon és a határokon túl, mint az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán vagy a Káin és Ábel. Az értékes könyvet, az Évek — hazajáró lelkeket Sütő Mezei Andrásnak adott interjúval zárja. Mezei András arról beszélget vele, hogy szabad-e a nyelvből kultuszt csinálni? Lehet-e Sütővel vitatkozni arról, hogy „a beszéd, a nyelv és a nyelvhasználat elvileg és általánosságban, időből és térből kiszakítottan is, éppoly természetes jelenség, engedélyhez nemkötött megnyilatkozás, mint a lélegzés.”

Az Evek — hazajáró lelkek újabb fontos könyve Sütőnek. Képet kapunk belőle a romániai magyar irodalom helyzetéről, a fejlődését zavaró körülményekről, magáról Sütőről, aki a negyvenes évek legvégétől járja ennek az irodalomnak göröngyös útját, s felelősen, a nép gondjában osztozkodva, jegenyetartással, töretlenül vállalja íróként, közíróként mindazt, amit az idő mér rá. Az Évek — hazajáró lelkek olvastán becsüljük még jobban Sütő András nagyszerű helytállását műveiben és a romániai magyar irodalomban.

Mács József