Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - ÉLŐ MÚLT - Kulcsár Tibor: Fábry, a születő csehszlovákiai magyar irodalom kritikusa
A könyvek megjelenése és a kritika megírása közt eltelt egy év alatt nincs folytatás — mutat rá Fábry cikke befejező részében — még ha fel is bukkan egy-egy könyv, amelynek címe alá odanyomják a műfaji megjelölést: regény. „Az első három regény már egy éve az egyetlen három regény” — írja. „Mindhárom soraiban ott tükröződik korunk, életünk, vágyunk, bűnünk és valahogy a szlovenszkói mozdulatlanság: a magyar átok és az egyformán sújtó és szemnyitó, közösségbe hajtó megkínzott embervoltunk.” Farkas István Tizenhétben című novelláskötetéről írt kritikája nem csupán a címben jelzett könyv bírálata. Bevezetőjének megállapításai jellemző és frappáns adalékként szolgálhatnak a húszas évek első felének szlovákiai magyar irodalmi életéről. Érdemesnek tartjuk részletesebben idézni: „Ami máshol természetes, hogy író csak az lehet, aki írni is tud és könyv csak az, amit egy ilyen írni tudó ember tákol és olvaszt össze — azt itt mindig és külön, elöljáróban meg kell állapítani. Megint és újra meghúzni a határvonalat író és nem író, írás és betűaprítás, könyv és nyomdatermék között. Mert itt egyre-másra jelennek meg »könyvek«, burjánzanak és tenyésztődnek egy bűnös, hasonszőrű kritikai mentalitás révén »írók«, akik nevetséges hordópózukban örök orvgyilkosai mindannak, amit irodalom alatt értünk. Irodalom, mint élettöbblet, mint embermérték a szlovenszkói »írók« (hölgyek és urak] előtt — Ismeretlen fogalom. A szlovenszkói irodalmi dilettantizmus annyira rátehénkedett itt mindenre, hogy hitetlenül és csodálkozva állunk meg minden könyv előtt, melynek szerzőjéről kisül, hogy — írni tud. Hogy — kivétel. íme a szlovenszkói ún. magyar irodalom szatírája: az író, mint — kivétel.” Farkas István könyvét olyannak ítéli, amelyhez Irodalmi igénnyel lehet közeledni. Bár az első kötettel jelentkező elbeszélő könyve vegyes értékű, azért tartja mégis jelentősnek, mert „életnovellákat” tartalmaz. Az írót olyannak értékeli, aki egész életével a „vállalásos pozitív szocializmus életirodalma” iránt vonzódik. Kötetében még érezhetők az idegen mankók, elsősorban Móricz „vérbemenő” hatása, de ezeket Fábry pozitívumként könyveli el, mert szerinte Móricz naturalista látásmódja teszi elsősorban ezeket az írásokat „életnovellákká”. Ahol misztikum és szimbólum keveredik a novellákba, felemás eredmény jön létre — mutat rá a kötet negatívumaira, ide sorolva annak rosszul választott címét is. Farkas kötetének szociális jelentőségét abban látja, hogy újra vagy egy Író, aki „az emberrédöbbenés mozdulatait” ábrázolja. Merényi Gyula öröksége címmel az 1925-ben elhunyt kassai költő nekrológját írta meg. Ebben nem Merényit, a költőt méltatja, csupán két hátrahagyott drámájával foglalkozik. Nem tartja azokat „világrengető” műveknek, de „etikájukban, aktivitásukban, emberségükben és félmegoldásukban” is olyan alkotásoknak, amelyek nem említhetők egy napon a pesti „irodalomprostitúció” úgynevezett világhódító magyar drámáival. A két mű: A gyönyör, kollektív dráma két felvonásban, prológgal, és A csóktalanok, dráma 3 felvonásban. Merényi mindkettőt még 1923-ban írta, azóta egyik sem került színpadra, s könyvalakban sem jelent meg. Az elsőt Fábry úgy jellemzi, mint a szerelem fejlődéstörténetének dramatizálását, amelynek drámai kristályosodása nem sikerült, s így a helyenként döbbenetes erejű és mélységű dráma ellaposodott, ünnepi színjátékká szürkült. Másik drámáját, A csóktalanokat az egész háborús ifjúság drámájának nevezi. Szerinte ez a mű Merényi legszebb, legtisztább és legértékesebb öröksége. Fábry rámutat mindkét dráma alapvető hiányosságára, arra, hogy Merényi, aki elsősorban lírikus volt, drámáiban sem tudta megtagadni valódi énjét. Ö, aki a lírában nem jutott el maradéktalanul a „tiszta alkotásig”, megpróbálta a legnehezebbet, a drámalrást. Tragédiája, hogy itt éppen a líra akadályozza őt művészete kiteljesedésében. írása következő részében — Merényi Gyula hozzá Irt leveleinek, valamint a költő verseinek egyes részleteivel illusztrálva — nyomon követi A csóktalanok küzdelmes útját az elfogadtatásért. Leírja, hogy mind a prágai német színház, mind a budapesti Nemzeti Színház elfogadta volna bemutatásra a darabot, ha szerzője hajlandó lett volna tompítani a mű kritikai élét, s ha a harmadik felvonást „nyárspolgári vacakká” változtatja. Merényi azonban ezt nem vállalja. 1923. december 7-én keltezett levelében Fábrynak a következőket írja: „Én mindig azt hittem, hogy az író kötelessége csak az, hogy írjon, a darabok elhelyezése a színházak és a társadalom kötelessége... A tragikus az, hogy az embereknek nem kell dráma, problémák, célkitűzések... Mondhatom, nagyon meghasonlottam az irodalommal... Itt kívül élve nem is tudja az ember, hogy
