Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - ÉLŐ MÚLT - Kulcsár Tibor: Fábry, a születő csehszlovákiai magyar irodalom kritikusa

vezérli a születendő, új értékek iránt, a szándékot önmagában véve soha nem azonosíthatja az eredménnyel, ki kell modania a műről: érték-e vagy nem érték. Zárójelben gúnyosan jegyzi meg: azért a Courths Mahlerek tovább is élni fognak, él a magyar színikritika is, csak a magyar drámairodalom nincs sehol. A magyar kritika „reggeli fehér kávé mellé beállít simogatással, örök életjóslataival, folytonosan ismétlődő, behunyt szemű egyformasággal. Nincsen, alig van más magyar kritika...” — állapítja meg rezignáltan.

A kritika és a jelen viszonyának eredményét „a kritika szociológiájának” nevezi. Ennek alapjául a kritikus küldetésének kettőségét tekinti. Az egyik a szellemtörténeti feladat: elhelyezni és osztályozni a jövő számára megmentendő értékeket, a másik meg a szociális küldetés: „az alkotó erő hatásának útját az emberi társadalom felé irányítani, az emberek életébe vetíteni”.

Ha végigtekintünk Fábry irodalomkritikusi munkásságán — tudatosítva tévedéseit és szubjektivista túlértékeléseit is —, elmondhatjuk, hogy itt megfogalmazott kritikusi alap- elveihez pályafutása során lényegében a későbbi években is hű maradt.

A Szász Károly és a szlovenszkói magyar irodalom című cikkének közvetlen indítóoka: Mécs László Hajnali harangszó című verseskötetének kedvezőtlen fogadtatása a Budapesti Hírlapban. Nemcsak Fábry, de általában a szlovákiai magyar irodalomkritika és a közvélemény egyértelműen pozitívan fogadta Mécs László 1923-ban megjelent első kötetét, a Hajnali harangszót. Mécs ezzel szinte egycsapásra a szlovákiai magyar irodalom legnépszerűbb költője lett, nemcsak Szlovákiában, de csakhamar Magyarországon is. Népszerűsége — elsősorban azáltal, hogy verseit gyakran saját maga szavalta az előadóesteken — egyre nőtt, de költészete egy idő múlva elsekélyesedett, eszmeivilágnézeti szempontból egy romantikus színezetű vallásos idealizmus talajában akadt meg. Fábry már ekkor féltette Mécs Lászlót attól, ami később be is következett. Bár kritikáiban még ezekben az években ennek nincs nyoma, de levelezése — bár közvetve

— erre is bizonyságként szolgál. Krammer Jenő, akivel Fábry bizalmas baráti levelezést folytat, 1924 decemberében így ír Mécs Lászlóról Fábrynak: „A Te aggodalmad az én szívemben is megrezzent: vajon nem rabol-e el sok látnoki erőt a városról városra vándorlás, szerepeltetés, szónoklás...? Én nem tehetek egyebet, minthogy remélem, megmarad az ő útján... az ő kibontakozásának ígéretes irányában!”

Fábry (és nemcsak ő) eleinte joggal látta Mécs Lászlóban a szlovákiai magyar irodalom méltó reprezentánsát, ezért méltánytalan támadásnak érezte a konzervatív magyar- országi irodalom egyik szószólójának, Szász Károlynak a bírálatát, aki, mint az említett kritikában írja, nem engedheti, hogy ilyen könyvekkel, ilyen „szenvelgő zagyvasággal” maszlagolják a magyarságot.

Fábry a Budapesti Hírlap „rúgására, kesztyűdobására” kíméletlen ellentámadással válaszol. A Szász Károlyokat s a vele identikus „vasárnapi ódaböfögőket” a „krónikás” Milotay szavaival jellemzi, aki így írt róluk az „Ady-gyilkolás” idején: ........egy konzervatív szűklátókörű, motívumaiban és szándékaiban romlott politikai és irodalmi irányzatot akarnak a magyarságra nacionalista jelszavakkal rádisputálni s ennek mértékével tehetségtelen embereket tehetségeseknek, tehetségeseket hzaárulóknak bélyegezni.”

i Különösen figyelemre méltó, hogy Fábry, aki nemrég még általában maga is a nemzeti sértődöttség, a kiábrándulás és megbántottság hatása alatt áll, itt már a budapesti konzervatív irodalom képviselőinek nacionalizmusát bírálja, s arra is egyértelműen rámutat, hogy ez szoros kapcsolatban áll az ellenforradalmi Magyarország, a „kurzus” hivatalos politikájával: „Mi választja el az ébredőket a Szász Károlyoktól? Semmi. Egymás létét igazolták. Összeköti őket a sötétség: az önzés, az uralomvágy, a frázisok melegágya, a bódultság, a konok egy helyben topogás.”

Mécs László verseskötetében az általa hirdetett emberirodalom ős az embertestvériség elveinek gyakorlati megvalósulását és kiteljesedését látja. „Egyszer csak elindul sorainkból egy költő. Magasba emelt kézzel véres, vonagló szívet tart elénk: az emberi szívet, az embertelenség megmaradt, kínzó csodáját... És láthatatlan kötéllel mindnyájunk vágyát, akaratát, mentő szavát harangozza: szeressétek egymást.. . Ö csak ezt mondja: szeresd a magyart, nem tesz utána felkiáltójelet, de vesszőt, testvéri vesszőt: szeresd a magyart, szeresd a szlovákot, a zsidót, a szenegálit, egyáltalán: mindenkit szeress. Mindenkit, aki ember. Minden feloldódik egy nagy ölelő emberi gesztusban.”