Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - LÁTÓHATÁR - Stanislav Rakús: Nótácska (elbeszélés)

így mondaná. Jól ismeri ő Bigoň urat. És én, szerencsétlen, még elküldöm őt ide és oda meg amoda, évente akár tízszer is, útravalóval, s ráadásul még mellékesen is csúsztatok neki. Vásároljon új ruhát, de főleg tüzelőt télire. Lesz halacska Szentestére? Itt van egy kis mézre és ostyára való! Vagy ne hívjanak Emil Bigoňnak! És ha valami, csak jöjjön el hozzám bátran. A betegséggel nem lehet játszani, pénz kell az orvosnak, hogy a fene vinné el őket! Nos hát, így beszélnék én magához, Nőtik, ha megérdemelné. Most már szundikálhat, ameddig csak akar, miattam akár a holta napjáig.”

Az út gyorsan telt, a fülkébe új utasok szálltak fel, de Nőtik meg se mukkant, állandóan csak magán járt az esze: „Hogy nézhetnék a gyermekeim szemébe, ha valami történne? Hogyan? Az apátokat meglopták, gyermekeim, itt van, megjött koldusként, üres kézzel. Nyakán a tartozás a csomagért. Jobb is volna nektek már a sírban. Apátokra sem vár más, mint a kötél.”

Csupán Prága riasztotta föl őt borús gondolataiból; tiszta volt, havas, Nőtik kabátját meglobogtatta a szél, s mindenütt emberek. „Nem úgy, mint otthon, ott ilyen időben jő, ha egy-két emberrel találkozik valaki. Itt bárkit megkérdezhet, emberek tucatjai járják a havas utcákat. Különben minek kérdezősködni, amikor egyenesen kell menni s megint csak egyenesen, míg zsibbadni nem kezd az ember lába.” Nőtik elővette a papírdarabkát: „Lovas utca harminc. Jozef Vodín, gyáros. Az ilyen ember egykönnyen forró teával kínálhatja, mondván, itt egy kis rumos teácska, ha Bigoň úr nem parancsolta volna meg, hogy tartózkodóan viselkedjék. Le se üljön ott, Nőtik, mondja azt, hogy sietős a dolga vagy találjon ki valamilyen szamárságot. Csak annyit várjon, míg kinyitja a csomagot, aztán hajde. Ismerem én jól a gyárosokat, vagy ne hívjanak Emil Bigoňnak. Fölöttébb érdekes népség. Megnyom egy gombot, s máris engedik le a gyárosnak valahonnan a padlásról köteleken a fürdőkádat a szoba közepére. Mert azt vette a fejébe, hogy jó lenne a lábának egy kis görög fürdő. És mindenütt kellemes zene. Nos, ezt jól vésse a fejébe, Nőtik! A gyárosok előtt olyan türelmetlenül kell topogni, mintha fél lábbal az ember már a vonaton lenne. Mit számít az, hogy majd csak reggel utazik, egy gyárossal nem érdemes ujjat húzni!” Nőtik csak úgy futtában tekintett szét Prágában, az ellenszélnek feszülve bicegett a csomaggal a behavazott járdán. „A világ se látott még ilyen hideget december közepén, egy kis tea bizony elkelne! Lehet, hogy Vodín úr csúsztat valamit a zsebébe. Ki tudja? Valamicskét félretesz belőle, s még teára is jut a pogácsa mellé!” Egyre nehezebben szedte a lábát, a havat hordó szél mind csípősebben fújt. — Hogy jutok a Lovas utcába? — Na Jezdeckou? Jo! Tímhle smerem. — „Kedves! Milyen szépen mondja, még a kezét is kihúzza a zsebéből s mutatja, merre.” — Jó irányba megyek a Lovas utcába? — kérdezte újra Nőtik némi gyaloglás után. — Jo. Ješté kousek a potom vlevo. — Nemsokára egy magas házat pillantott meg, amely nem is volt olyan magas, csak annak tűnt, mert alacsony épületek környékezték. S a fején nem sapka volt, az oromzata közönséges gombaformájú kalapra emlékeztetett. A ház mellett Nőtik betért a Lovas utcába. A Vodín-villát könnyen megtalálta, hiszen még a csengőre is ki volt írva: JOSEF VODlN, GYÁROS. Rendbeszedte magát, a kabátjáról leoldotta a csomagot, könyöikével lehirgálta róla a havat, s csak ezután nyomta meg a csengőt. — Jó napot, Vodín úr! — Nejsem Vodín. Co má bejt?

— Arról lenne sző, hogy csomagot hozok Bigoň úrtól. Egyenesen Szlovákiából, kérem! Maga talán nem Vo... — hökkent meg Nőtik. — A csengőn ugyanis az áll, hogy ... — Počkejte chvíli, vyrídim to panu továrnikovi. — Jó. Mondja meg neki. Itt várjak? — kiáltotta Nőtik, mert látta, hogy a kapu tárva, de a férfi nem válaszolt. Rövidesen azonban visszatért. — Vstúpte. Pan Vodín vás očekává. — Maga valamiféle rokona Vodín úrnak? — Bementek a házba. — Ne. Vobycejnej zahradník. — Szép foglalkozás.

— A kertész kopogott, majd kinyitotta Vodín szobájának ajtaját. — Prosím, raSte...

— mutatta a kezével. Nőtik átlépte a küszöböt, elvakította a benti fényesség, akárha száz gyertya lobogott volna a csilláron, és mindenhonnan, a falakból, a puha padlózatból könnyű meleg fuvallat áramlott. — Vítejte, Nőtíku — hallatszott valahonnan oldalról.

— Posaďte se a vemte sí cigaretu. Kouríte? — Á, dehogy, gyáros úr! — felelte Nőtik, mert eszébe jutottak Bigoň intelmei: — Nem is ülök le, nagyon sietős a dolgom, kérem! Hiszen tudhatja, idegenben az ember sokkal türelmetlenebb... Minek is tartanám föl önt. Ezt a csomagot Bigoň úrtól hoztam. Tessék parancsolni! — „Jól beszéltem...”, mérlegelte Nőtik, miközben Vodín felbontotta a csomagot és mindjárt felül megpillantotta az ütött-kopott zsebórát az arany helyett. Kifordította az egészet az