Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - LÁTÓHATÁR - Stanislav Rakús: Nótácska (elbeszélés)

Üdvözöllek benneteket, kedves emberek! Aztán az ember kiér az állomásra, és a kabátjában egy százas. Ilyen is előfordult már, ha a bűvész megtéved, hiszen ő is csak ember, nem? — Nőtik olyannyira nekilátott a vendégeskedésnek, hogy csaknem rosszul lett a jő falatoktól és az izgalomtól.

Az utazás napján felöltötte a Nótikok nemzedékről nemzedékre viselt sötét kabátját, hozzákötözte a csomagot, felszállt a vonatra s az ablakból az utolsó pillanatig integetett családjának, amely teljes létszámban kikísérte az állomásra.

A vonat megmozdult, elindult hosszú vándorútjára, elsőül is át a hídon, amely alatt Nôtik Justín papához szokott elbicegni a poros úton, elrobogott az ismert erdőcske, a „Tetves” mellett, aztán nekivágott a néptelen, puszta mezőknek. „Az embernek még a gyomra is bizsereg ettől a gyorsaságtól”, gondolta Nôtik, s amikor végre levette tekintetét az ablakról, megállapíthatta, hogy rajta kívül még jónéhányan vannak a fülkében, csupa előkelő, minden bizonnyal iskolázott ember, újságot olvasva vagy lecsukott szemmel kényelmesen szenderegve. Rögtön a vele szemben ülő fején vadonatúj kalap, az ilyen kalap illik is a simára borotvált archoz. — Kellemesen utazunk, ugyebár?

— szólt hozzá Nőtik. — Én egészen Prágáig megyek, kérem szépen. Nem tudja véletlenül, hol van Prágában a Lovas utca? — Nem. — A Lovas utca harminc. Itt van erre a levélkére fölírva, hogy aztán Prágában el ne felejtsem. Jozef Vodín, gyáros — betűz- gette Nőtik és az utasokra nézett. Szavaira senki sem reagált, csupán az újság mögül bukkant elő egy szemüveges arc. — Bigoü úr, aki szabómester a mi utcánkban, azt mondta nekem, hogy könnyen odatalálok. Úgymond, a második pályaudvaron kell kiszállni, mert Prágában két pályaudvar van, de lehet, hogy több. Szóval kiszáll, mondja nekem, és elindul egyenesen és továbbra is csak egyenesen, amíg a lábai bírják. Érti? Már hogyne érteném, válaszolom, hogy valamiképpen meg ne sértsem, ha már egyszer Prágába küld. Aztán egy hatalmas nagy háznál, mondja, balra fordul. Az a ház úgy néz ki, mintha sapka volna a fején. Érti? S különben is ha valami, egyszerűen megkérdezi a prágaiaktól. Hiszen van magának nyelve, Nőtik! Nyelvem az csakugyan van, gondolom magamban, valahogy majd csak boldogulok, noha csehül mindössze annyit tudok, amit Kentné asszonytól hallottam, amikor fölástam a kertjét. Ű az egyetlen cseh a mi utcánkban. Nagyon kedves asszony. Végtelenül együttérző és jóságos! Terezkának, akit elveszítettünk, szegényt, virágmintás ruhát ajándékozott, mert Terezka állandóan csak virágos ruhát akart magának, ki tudja, miért, ezt vette a fejébe. Nos, mondom Amáliának, vagyis hát az asszonyomnak, varrjál csak föl a szoknyácskájára valamilyen virágokat, hátha meggyógyul a boldogságtól. Ugyan már, hogy gyógyulna meg, válaszolja Amália, amikor száraz mellbaj fojtogatja! Aztán jó egy vagy két hét múlva, már magam sem emlékszem, bejön Amália a szobába és a kezében ott a virágmintás ruha. Nézzed csak, Terezka, milyen szép virágos ruhát küldött neked Kentné asszony. Úgy fogsz kinézni benne, mint valami parádés koszorúslányka! S a ruhát nekünk kellett ráadnunk, olyan tehetetlen, gyöngécske volt már. És te talán még éjjel is viselni akarod ezt a gyönyörű virágos ruhát?, kérdezi tőle Amália, amikor aludni készülődünk. Hadd aludjak benne egy picikét, mondja Terezka. Hiszen összegyűrődik. Nem gyűrődik össze. Mit volt mit tenni, rajta hagytuk, ha már egyszer annyira akarta. Éjjel-nappal viselte. Néhány napot még megélt benne, aztán meghalt. Kentné asszony eljött megmondani, hogy abban temessük el. Jó, ráálltunk, ámbár az is igaz, kár olyan szép virágos ruhának szétfoszlania a sírban. Franckára éppen jó lenne. Ű szintén a mi lánykánk. Az a pápaszemes Francka, hahaha! — Nótik egy pillanatra elhallgatott, a fülkében csend volt, csak a vonat kerekei csattogtak a havas tájban. — Szemüveget hord, a kis cserebogárja, mint valami asszonyság, mert nem látja a betűket... — Az ajtóban megjelent a jegykezelő. Nőtik előhúzta a pénztárcáját, melyet egykor Justín papától kapott ajándékba, néhány fényképet hordott benne, amelyekhez ma hozzátette a menetjegyét is. — Az enyém, kérem, egészen Prágáig szól! Rendben, kalauz úr? — Rendben. — Gondoltam, mert az ember az ilyesmit nem kapkodja el! — A jegykezelő elment. — Az ember kétszer is ellenőrzi a jegyet az állomáson. Megkérdezi az utasokat, vasutasokat, hogy az ablaknál nem verték-e át. Rendben, válaszolják készségesen, s lámpás van náluk, vagy ha az nem, akkor vasutas kesztyű biztosan, ilyen kemény télben. S valaki csak ezután száll fel a vonatra. Úgybizony! Az ember nem játszhatja el a szerencséjét, ha már Bigoü úr váratlanul Prágába, egyenesen a világ legvégére küldi! Ma Prágába, egy hét múlva ki tudja? Lehet, hogy Budapestre vagy hova. Még zsebpénzt is