Irodalmi Szemle, 1981

1981/1 - Hubik István: A csehszlovákiai magyar fordítás általános problémái I. (előadás)

két, márpedig ezek is hatnak anyanyelvűnkre, s aránytalanul többünkére, mindany- nyiunkéra (a fordítókéra Is). Nem közömbös tehát, hogy milyen nyelvi szinten látnak napvilágot. Ha rosszak, széles körben tompítják a nyelvérzéket, szegényítik a szókincset, rontó hatásuk irodalmi nyelvünkbe is beszüremtik. De mielőtt a szembesítésre sort kerítünk, lássuk az alapvető kívánalmakat, amelyeket e szövegekkel szemben joggal támaszthatunk. Tekintve, hogy a szó legszorosabb értelmében gyakorlati célokat szolgálnak, nyelvileg mindenekelőtt mainak, életközelinek kell lenniük. Ezek a szövegek a mai magyar nyelven legyenek világosak, szabatosak és magyarosak. Itt nincs helye tekln- télytiszteletnek, és itt akaratlanul sem szabad, teszem azt, archaizálni. íme egy példa, amelyet ismét csak nem a groteszk volta miatt hozok fel. Értelmező szótárunkban a szükségei címszó alatt megtaláljuk Arany Jánosnak ezt a két mondatát: „Lear... gyönge fordítás. Alkalmasint új fordítást szükségei.” Ez ott rendjén való. Arany János a maga kora magyar nyelvének mindentudója volt, magyartalanságot nem írt le. Csakhogy azóta jó száz esztendő eltelt, ha ma élne, Arany Is a lenni segédigéhez folyamodnék, mert a szóban forgó tranzitív igét ma már csakis egy valaminek a kifejezésére használhatjuk, ha — egyebek mellett — nem akarunk a magyartalanság gyanújába esni. Éppen azért a mosolygásnál több várható el tőlünk, ha valamely dél-szlovákiai város hangosbeszélőjéből ilyen felhívást hallunk: „Jelentkezzenek azok a földművesek, akik műtrágyát . . . ,-nek” — stb. Esze ágában sem volt itt persze senkinek, hogy archaizáljon. A felhívás vegyes lakosságú városban hangzott el, előbb szlovákul („...nech sa hlásia roľníci, ktorí potrebujú umelé hnojivo”), azután magyarul, úgy, ahogy (a tapintat kedvéért csonkán) idéztem. Tehát az utóbbi az előbbinek hajszálra pontos fordítása akart lenni.

A magyar nyelv életrajza című könyvében Bárczi Géza a magyar nyelvnek Magyar- ország határain kívüli helyzetét vizsgálva meglehetős részletességgel — példákkal Is illusztrálva — ecseteli az amerikai magyarok nyelvében óhatatlanul bekövetkező romlást, majd közelebbi tájakra visszatérve így ír: „Sokkal kisebb mértékben jelentkezik az államnyelv hatása a Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia területén élő magyar kisebbségek nyelvében. Érintetlen ezeknek a nyelve sem marad az idegen hatástól, főleg hatóságok, intézmények hivatalos nevei, de egyéb szók is használatosak beszédjükben.”

Bárczi Géza megállapításai, melyek 1962-nél nem későbbi keletűek, mert a könyv kézirata akkor készült el, a beszélt nyelvünkre vonatkoznak, a csehszlovákiai magyarok többségének beszélt nyelvére, és végső soron az anyanyelvi szóállományunk szegényedésére mutatnak rá. A kiváló nyelvész a csehszlovákiai magyarok beszédjéből nyilván ilyesmiket hüvelyezett ki: víbor, kraj, ememvé, predszeda, szprávca, jéerdé, sőt: plán, dekáda, aztán: séf, baterka, motorka, sportka, szazka stb., stb. Könnyű volna dörgedelmes mondatokat fogalmazni a sokunkra jellemző nyelvi tunyaságról, nyelvi közönyről, anyanyelvűnkkel való mostoha bánásmódunkról. Csakhogy itt olyan makacs ténnyel állunk szemben, amely szinte önmaga létét igazolja. A környezet hatása természetes, mondhatni, természeti jelenség, legyen szó akár pozitív, akár negatív hatásról. Az angol nyelvű környezetbe utólag beékelődött amerikai magyarok anyanyelvének jóformán már csak a váza magyar, a szókincse nagy százalékban angol, és szótár nélkül alig érthető. Mert ott a szórványjelleg általánossága miatt a szorítás erősebb. Nem ismerem sem a jugoszláviai, sem a romániai viszonyokat, s nem tudom, példának okáért, hogy hány fölösleges román szó szüremlett be az erdélyi magyarok beszédébe. Mégpedig nemcsak az utóbbi évtizedekben, amikor a forradalmi átalakulás a szocialista országépítés tömegével hozta az új fogalmakat, és állította mind bonyolultabb feladatok elé a fogalmak befogadására kényszerülő nyelvet. A magunk helyzetének ismeretében biztosra vehetjük, hogy — az arányok kérdését figyelmen kívül hagyva — így volt ez a múltban is: akkor, amikor a magyar irodalom egén olyan erdélyi csillagok tündököltek, mint Tamási Áron, akinek a nyelve erjesztőleg hatott az egész magyar nyelvterületen. Mint irodalmi nyelv! Az erdélyi magyar nyelvre azonban ettől függetlenül tovább gyakorolta hatását a román nyelvi környezet, éppúgy, mint nálunk a szlovák és a cseh nyelvi környezet. Hol volt még a jéerdé, emenvé vagy predszeda, amikor az első szabadságukra hazalátogató kiskatonáink katonaköpeny és szurony helyett plástról meg bodákról beszél tek! No de ezzel a jelenséggel kapcsolatban is maradjunk a témánknál, hogy a példálóz- gatva felsorolt szavak — meg szép számmal a társaik — belopóztak nyelvünkbe, elsősorban a hétköznapi beszédünkbe, abban nem a fordítók a ludasak még azok a több