Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - LÁTÓHATÁR - Štefan Strážay: Üröm (vers)

néhány órán át mezítláb tébláboltam a vastag, nedves, részeg szőnyegen.

A repedt csővezetékből betört szobámba a víz és a szenny.

S most itt állok

vasárnapló ruhámban. Réges-rég nem viseltem.

Nézem az órám: mintha állna, s mintha valami titkolt kapcsolata volna a szempillákkal.

Csupán a prágai

röptéren fogtam föl ésszel. A gépek

úgy dübörögtek, hogy csak valahol, tudatom mélyén

ütött meg az a csöndes, egyértelmű

igen.

Már nem választhatok.

Nem búcsúztam, csak elrohantam, üres kézzel, valahonnan, ahova, beletörődve.

Én nem vagyok Vladimír.

Magunk mögött hagytuk a temető tartózkodó fényeit s beláthatatlan lapályát a nehéz vízzel.

A gyertyák ott alig-alig lobognak.

Márvány szikráztatja a lángot és a virágot.

Hát álltam ott,

abban az esküvői ruhámban.

Megjöttek unokahúgaim.

Szeptember volt.

Ott találkoztam az asszonnyal, és elváltunk újra.

Van valami érzéki a temetésben.

A halál pedig olyan, mint amikor bemocskolod magad egy életre.

Kilépek a temető kapuján. A végén senki, senki nem lép ki rajta.

De visszatérünk még, persze hogy eljövünk, ha az időnkből futja.

Már nem választhatok.