Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - Ardamica Ferenc: Az aranyóra

De a szépség múlandó. Arcán a hajdani szépségjegyből most három ősz tüske meredezik elő, ajka cserepes, haja csapzott...

Mindez mit sem számít már, gondolja Tóth János, és keze megérinti Koós Emma kezét. A kezek, a ráncos, öreg, eres kezek, mint két göcsörtös gyökér, összefonódnak.

Az öregasszony kinyitja a szemét.

— Mindent megkapáltam ... a babot is . ..

— Azt verje meg az isten! A babot! — fakad ki az öregember, és dühös-bánatosan arra gondol, úgysem lesz már, aki megfőzi... Emma két hét múlva hetvenéves, de nem lesz már itt születésnap, előbb temetés lesz, aztán meg már semmi!

— János . . .

— Hogy érzed magad? — kérdi az öregember.

— Végem van, János .. .

— Ugyan, ne beszélj már ilyeneket... ilyen bolondokat — pirongatja az öreg minden meggyőződés nélkül, s közben arra gondol, vajon neki, vajon neki mennyi ideje van még hátra? Lám, milyen önző az ember, restelli el magát egy pillanatra. Kimegy a konyhába, löttyint egy keveset a bögrébe a reggel főzött teából, s elhárítva az asszonyok segítségét, egyedül tér vissza a beteghez. Feltámasztja az asszonyt, nyelvére helyezi az éjjeliszekrényen hagyott tabletták egyikét, majd a teával együtt lenyeleti vele.

Emma szemében hála villan. Hogy zúg az erdő, a korláti búros!, akarja mondani, de nem jön hang a torkára, csak a szája széle mozog, a szoba elsüllyed, s ö sem fekszik már a halálos ágyán, hanem a bányakolónián lépked, amikor felhangzik a mezítlábas gyerekek kiáltozása, jön a gyűrűs zsidó, itt a gyűrűs zsidó, a kőbányában fizetésnap van, tudja a zsidó, mikor kell jönnie, megállítja a kocsit, kirakja a portékáját, s csakhamar teljesen eltűnik az őt körülvevő embergyűrűben. Koós Emma szépségesen, tizennyolc évesen, futva közelít az összeverődött csoporthoz, az ember — azaz legény, Tóth János — hamarjában nem tudja, mit nézzen, a sok kirakott csillogó holmit-e, vagy a röpködő, vastag tömött hajfonatokat, netán az izgató szépségjegyet a leányarcon.. . A búros zúgása most másfajta zajba csap át, bricska közeledik, porfelhőt hagyva maga után, álljon meg, kocsis!, fékeznek a kocsikerekek, egy fehér kamáslis, nyalka gavallér a kezét nyújtja, lesegíti a bricskáról a környék másik legszebb lányát, a földbirtokosékét, Szilassi Szidóniát, s odakíséri a zsidóhoz, a bámészok meg a vásárlók tisztelettel utat nyitnak, de drága Szidi, ez itt mind vásári, talmi holmi, csak nem képzeli, hogy valódi érték is akad kö-zte, már miért ne akadna, kedves kisasszonyka, lépjen csak közelebb, lesz itt valami a maga számára is, erre esküszöm, a gyűrűs zsidó bő ruhájában matat, s amit elővarázsol onnan, az valóban gyönyörű, szemkápráztató, aranykarperecen meseszép aranyóra! Felzúg a búros, felzúgnak a körülállók, hű, de szép, ilyet nem mindennap látni ám, ugye, kisasszonyka, ugye, megmondtam hogy tetszik? Megvesszük, mondja Szidi kisasszony, látva a sárga irigységet a szegények szemében, s csuklójára csatolja az aranykarperecen díszelgő aranyórát. A gyűrűs zsidó megmondja az árát, no nem a bányában robbantottak, csak a körülállók morajlanak fel ismét az összeg hallatára. Szidi kisasszony a táskájába nyúl, odaveti a zsidónak a pénzt, s a visszajárót meg sem várva sarkonfordul, szemben találja magát a sárga Nappal és a sárga Koós Emmával, akit egy legény támaszt, s azt mondja, sohase sajnáld, Emmuska, úgyis te vagy itt a legszebb, mert a leánynak a haja a legfőbb ékessége, a tiéd pedig gyönyörű! A gavallér már a bricskánál várakozik, mit sem hallott, vagy nem akart, nehogy tettlegességgel kelljen megtorolnia a Szilassi lányon esett sértést. Szidónia szeme villámokat szór, a bricska vasalt kereke szikrázik az indulásnál, porfelhő takarja el a sárga Napot, beborít mindent, megfulladok, János, gyere, Emmuska, veszek én neked órát, karperecet, az asztalhoz vonszolja a lányt, s csakhamar ott díszeleg a csuklóján egy festett számlapú órácska, igaz, nem jár, az időt nem mutatja — legalább nem öregszünk meg —, nem aranyból készítették, de az a fő, hogy csillog, hogy neki vették, hogy szívből ajándékozták. Mindig a csuklóján hordja, akár a templomba megy, akár a kútra. Egy este már későn, sötétben megy a kútra, erős és durva férfikezek ragadják meg, a földre teperik, mellét hidegség szorítja, most ér hozzá az orvos hallgatója, dehogyis az orvosé, sikoltani sem tud, szeme előtt borotva villan, valaki a haját húzza, ó, be fáj, azután megszűnik a fájdalom, most már nem te vagy a legszebb, sziszegik a fülébe. A tarkóját tapogatja, istenem, mit tettek velem, sírja el magát, odalett a hajam. Majd megnő, vigasztalják otthon, vigasztalja Tóth János. Megnő, de mikor, a templomba sem tudok