Irodalmi Szemle, 1981

1981/5 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Szemelvények Az Út-ból

Am ez az átalakulás olyan gyorsan történt, hogy nemcsak a generációk között, nemcsak az öregek és fiatalok között támasztott ellentétet, hanem az egyes ember pszichológiáján belül is ellentmondásokat, drámai konfliktusokat teremtett. A közbeeső generációk igen fontos problémái ezek. Régi szokásaikat még nem vetkőzték le egészen, de az asszonyok már munkásszervezetekre és gyűlésekre járnak. Vannak már olyan zsidó parasztok, kolhozszidók, akik este még a talmudot magyarázzák, de reggel már traktorra ülnek vagy disznót etetnek. Milyen sokasága és sokfélesége van itt a sajátos nemzeti problémáknak, melyekből néhány év alatt egy egészen új, gazdag és érdekes drámairodalom született. Egész sora az ázsiai néptörzseknek tíz esztendő alatt száguldottá át azt a kulturális fejlődést, melyhez az európai népeknek kétszáz esztendőre volt szüksége. Még eleven, ősrégi hagyományokkal keveredik itten a legmodernebb technika és a szocialista gondolkodás. Éppen ebből a különös keveredésből keletkeznek azok a sajátos nemzeti stílusok és nemzeti művészetek, melyeknek semmi közük ama hazafias, nacionalista művészetekhez, melyeket Európa reakciós burzsoáziája propagál.

Voltaképpen mit ábrázolnak a nemzetiségi színházak a Szovjetunióban? Miről szólnak a darabjaik, mi mutatkozik különleges nemzeti formáikban? Ábrázolják azt a forradalmi fejlődési folyamatát a nemzetiségeknek, melyben idővel el kell, hogy veszítsék — éppen különleges nemzeti formáikat. A proletárforradalom pótolta azt, amit az átugrott, ■elmaradt polgári forradalomnak kellett volna elvégeznie: a nemzeti felszabadulással járó, sajátos nemzeti kultúra kifejlesztését. De a proletárforradalom egyúttal elindította azt a fejlődést is, amelyben ezek a hagyományokon alapuló nemzeti különlegességek egyre inkább maguktól meg kell hogy szűnjenek.

Ám ma még élnek ezek a sajátos formák, és a nemzetiségek színpadjainak ezek adják a legtöbb művészi értéket. A nemzetiségi viseletek, ornamentumok, dalok, táncok egyesülnek ezeken a színpadokon egységes nemzeti művészi stílussá. Csakhogy ez a stílus csak a történelmi, forradalom előtti daraboknál maradhat egészen töretlen. Már a mai valóságból vett drámákban stílusellentmondások kell, hogy mutatkozzanak. Mert teszem azt, a cigány komszomol lányokat mégsem lehet ugyanabban a viseletben, ugyanazokkal a táncokkal és dalokkal felléptetni, mint kártyavető anyáikat. De történelmi darabjaikban is, ahol régi generációkat ábrázolnak régi hagyományokkal, ezt már szemmel láthatóan, szentimentalizmus nélkül, nacionalista rajongás nélkül teszik. Sőt inkább némi iróniával, mely tisztán érezteti azt a távolságot, amelyből a mai forradalmi generáció ezt a régi világot nézi. Nem csúfolódnak, a helyes történelmi érzék kegyeletével mutatják a megtett utat, az elmúlt világfelfogást. De nem azonosítják már magukat vele.

És mégis kialakult a nemzetiségi színpadokon a színjátszásnak egy új, sajátos stílusa, melynek olyan nagy befolyása van az egész orosz színművészetre, hogy az orosz nyelvű színházak is igen gyakran alkalmazzák egészen új, szovjet tárgyú darabjaik előadásán is. Ez a stílus a színpadi tömegek mozgásának olykor szinte táncszerű pantomimikus stilizálásából áll. Egyes szereplők a csoportjelenetekben nem mozognak egymástól függetlenül, tisztára individualisztikus gesztusokkal, hanem a mozdulataikban egységesen komponált közös ritmus, közös formák uralkodnak.

Ez a stilizált tömegmozgás a nemzetiségi színpadokon eredetileg a tömegtáncokból fejlődött ki, a polgári individualizmus előtti ideológiának egyik művészi megnyilatkozásaképpen. De íme, a polgári individualizmus utáni kollektív szellem kifejezésére [változott formában persze) újra használható. Ez a kollektív mozgás, ez a tömeggesztus igen jellegzetes stílusa az új orosz színpadoknak. És a művészi formák dialektikus fejlődésének érdekes jelensége, hogy a forradalmi nemzetiségi művészetek gazdagították ezzel a múltból hozott formával az új szocialista forradalmi művészetet.

Az Űt, 1934. 1. szám.