Irodalmi Szemle, 1981
1981/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Ankét: Dobos László, Gál Sándor, Lacza Tihamér, Ordódy Katalin, Tőzsér Árpád válaszai
állapítania értékeit és fogyatékosságait. A megalapozatlan ítéleteknek csak azért, mert a kritikus mondja, még nem lesz hitele. Számításba kell vennie a fejlődési relációkat, azaz meg kell értenie, hogy a szerző, az irodalom egyik napról a másikra nem ugorhatja át önmagát. Mivel az előzőekben említést tettem irodalmunk érettségéről, a kritikának sem kell könyveinkhez redukált igényekkel nyúlnia. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az íróval és az alkotással (még ha rossz vagy rossznak vélt alkotás is) szemben triviális tónust üssenek meg. Aprólékos elemzéssel meggyőzőbben szemléltetnék hozzáértésüket, még akkor is, ha a kritika erősen szubjektív. Abszolút objektivitás nem is várható el végeredményben egyetlen kritikustól sem, bár annak minden erejével törekednie kell rá. A kritikát nagyon igényes műfajnak tartom, s szerintem művelőinek fokozottan igényesnek kell lenniük önmagukkal szemben is. Kritikai gyakorlatunkban nemegyszer találkozunk olyasmivel, hogy kioktatják az írót, mit nem írt meg, amit meg kellett volna írnia, vagy egyes részeket jobban ki kellett volna bontakoztatnia stb. A kritikus kritizálja azt, ami van. Amit-az író megírt. Nem mindenki kritikus, aki kritikát ír, de ez nem baj, azzá válhatik még, ha legalább olyan mércét tart magára nézve is érvényesnek, mint amilyet az író elé tart. Újságaink irodalomkritikai gyakorlatával kapcsolatban még annyit jegyezhetek meg, hogy nem foglalkoznak eleget és rendszeresen eredeti alkotásainkkal. Közérthetőbben: szellemi színvonalukon alattinak tartják, hogy egyes megjelent könyveket egyáltalán észrevegyenek. Nagyobb aktivitást csupán az Irodalmi Szemle fejt ki, de hát ez a lap lényegéből adódik. De nem tartanám fölöslegesnek a Szemlén belül folytatott vitát sem egy-egy érdekesebb, jelentősebb mű fölött, amely azt több szemszögből világítaná meg. Ez hasznos lenne az olvasók irodalomismeretének kultiválására, de nem lenne talán jelentéktelen irodalmunk és kritikánk színvonalának emelését illetőleg sem, és általában pezsgőbbé tenné az irodalmi életet. Végül még csak annyit a témához: a magam részéről nem szeretem, ha írók, költők egymás műveiről írnak bírálatot. Ebben a gyakorlatban összeférhetetlenséget látok, s könnyen az elfogultságra szolgáltathat gyanút. 6. Is — is. Nálam az egyik nem zárja ki a másikat, szimbiói.sban élnek. A prózaírónak tehetségen kívül ötletre, inspirációra is szüksége van munkájához, és természetesen bizonyos értelemben tervezésre is, hiszen meg kell teremtenie munkájához a legoptimálisabb feltételeket, amennyire ez tőle függ. Időt kell biztosítania, az időn pedig türelemmel uralkodnia. A munkánál nem hanyagolható el a pillanatnyi inspiráció, de az eredmény csak hosszabb, néha kegyetlen munka után jelentkezik, és még ezután sem biztos, hogy a mű sikerült, nem kényszerít-e, hogy még foglalkozzunk vele, egyes részeket újraírjunk. De ez a kockázat minden alkotó munkával együtt jár. Nem tagadom, néhány hónapja alkotói bénulásban szenvedek, reménykedve várom hogy a munkámat akadályozó belső görcs feloldódjék. Nem én vagyok az első, sem az utolsó, akivel ilyesmi előfordul. Amíg majd úgy érzem, hogy nagyobb lélegzetű munkához foghatok, kisprózával, glosszák, apróságok írásával foglalom el magam. Alkotói programomnak alapja, hogy megpróbáljak felelni a mai ember aktuális problémáira. Az első pillantásra nagyon egyszerűnek látszik, de ennek a programnak a realizálásánál a valósággal való érintkezés annyi kelepcét állít, hogy a küzdelem a művészi ábrázolásért nem vezet mindig az elképzelésemnek megfelelő eredményre. De a döntést az olvasóra bízom, a kritikusokra, de főleg a kegyes vagy éppen kegyetlen időre. Tőzsér Árpád 1. A szlovákiai magyar irodalom „harmincéves alkotó munkájának legfigyelemreméltóbb eredményét” egyelőre abban kell látnom, hogy irodalomként is harmincévesek lettünk, hogy végre sikerült krisztusi kort érnünk. Eddigi történelmünk során irodalmunk ugyan
